Kettő az egyben
Sem a mozgása, sem a gesztusai nem árulják el, milyen erők és érzelmek munkálnak benne. Megtanult bánni velük. Törékeny lány, finom eleganciával kezelt, nagy energiákkal. Maximális sebességgel pörög az élete. Sok szerepben láthatjuk az anyaszínházában, vendégként musicalekben játszik, és évről évre nagyjátékfilmek óriásplakátjain jelenik meg, városszerte. Amikor nem próbál, és nincs színpadon, akkor Tompos Kátya érzelmekkel, színekkel teli magánvilágával, vagyis az első lemezével koncertezik, határon innen és túl.
Volt Eliza a My Fair Ladyben Szegeden, most a világhírű musical, a Chicago Roxie Hartja a Centrál Színházban. Ha van olyan, hogy tömeges szeretet, azt is megkapta másfél évvel ezelőtt, amikor Rékát alakította az István, a királyban. Beénekelte magát a szívekbe. A Johanna a máglyán címszereplője, a Szentivánéji álom Helénája, az Éjjeli menedékhely Nasztyája a Nemzetiben. Amikor találkoztunk, épp Csiky Gergely Ingyenélők című darabját próbálta. Ami pedig a filmeket illeti, Csányi Sándor, aki kétszer is a partnere volt – Poligamy, Coming out –, azt mondta róla: „nagyon erős történet jön a szeméből, belenézek, és visz, visz, nem kell csinálnom semmit”.
Egy színésznőnél munkahelyi „előírás” a sokféleség, márpedig Tompos Kátyának születési bizonyítványa is van erről. Moszkvában szövődött szerelemből született, Budapesten. Nemcsak különböző gének, hanem kétféle kultúra is „karambolozott” benne. Amikor Csehovot vagy Gorkijt játszik, eredetiben olvassa az orosz klasszikusokat. Legutóbb pedig, életében először, orosz rendezővel dolgozhatott. Jött Viktor Rizsakov, a legendás moszkvai Művész Színháztól, és megfosztotta Kátyát a szép, hosszú hajától.
RIDIKÜL MAGAZIN A néző számára mellbevágó az Éjjeli menedékhely különleges, fekete-fehér színpadképe, és benne a sok egyformába öltöztetett színész. Nem zavar az a fehér úszósipka-szerűség, amint viselni kell?
TOMPOS KÁTYA Meg kellett szokni. Ebben az előadásban Luka és az őt alakító Törőcsik Mari a főszereplő. Ha egy ekkora színésznő köré rendeződünk egységes tömegként, akkor rendben van az, hogy le kell győzni az egót. Persze, az a normális, hogy mindenki főszereplő szeretne lenni, de Rizsakov egyfajta emberi masszával képzelte el ezt a darabot. Mi a nagy egész, a kollektív tudat részei vagyunk.
Minden alkalommal meg kell küzdeni azzal, hogy szeresse ezt az ember, higgyen benne. De ha az energiák összeadódnak, akkor nagyon nagy dolog születik a színpadon. Ez történt a legutóbbi előadáson. Nem lehet pontosan megfogalmazni, de ez az Éjjeli menedékhely valóban úgy épül fel, hogy vagy összeadódnak az energiák, és létrejön valami különleges atmoszféra, vagy nem, vagy csak helyenként. Nem lehet megmondani, hogy aznap épp mitől lett olyan jó.
RM Nagyon vágytál arra, hogy orosz rendezővel dolgozhass. Nem csalódtál?
TK Valóban vágytam rá. Izgalmas munka volt, és nagyon sokat kaptam, tanultam Rizsakovtól. A próbafolyamat során mintha mesterkurzust tartott volna a darab filozófiájából, s ebből lehetett építkezni. A mondatai szinte bekúsztak a tudatunkba. Minden próba más lett: ami előző nap jó volt neki, az másnap nem. Nem volt könnyű követni, míg meg nem értettem, hogy számára a színház az állandó megújulás, és a pillanatnyi állapotomból kell kihozni a maximumot, vagy annál kétszer többet. Sosem emelte meg a hangját, de mindenki szeretett volna megfelelni neki. Az pedig, hogy oroszul beszélt, nekem plusz öröm volt, hisz a szakmai nyelvet, orosz rendezővel, sosem próbálhattam ki korábban.
RM Nemrégiben azt is kipróbáltad, milyen az anyanyelveden játszani. Csak azt nem értettem, miért izgultál.
TK Azért, mert bár koncertestem volt már Moszkvában, és Nyizsnyij Novgorodban is, színpadi szerepet még sosem játszottam orosz közönség előtt. Most, hogy a Nemzeti Színház társulatával Szentpétervárott mutattuk be a Johanna a máglyán című darabot, néhány részletet oroszul mondtam. Egy dalocskát és a vége-jelenetet. A színészkollégáim utána megjegyezték, hogy teljesen másképp szólaltam meg a szerepben oroszul, mint magyarul. Mintha máshonnan jönne a hangom, más ember lennék. Én ezt nem tudom, mert annyira koncentráltam, hogy nem tudtam kifelé figyelni.
RM Valóban kétféle lennél?
TK Egy másik nyelv, az egy másik ember. Nekem természetes ez a kettősség. Úgy érzem, amikor magyarul beszélek, akkor is ott van bennem az orosz, és ez fordítva is igaz.
RM A szentpétervári közönség hogy fogadott?
TK Míg meg nem szólaltam oroszul, csak egy külföldi előadás volt a számukra, utána azt mondták, ez a miénk. Nálunk megosztó az előadás, van, aki nagyon szereti, van, aki nem érti. Szentpétervárott szerették: volt, aki elmondta, hogy nem a mondanivaló érdekelte, csak hagyta, hogy az érzelmek hassanak rá, és a végén zokogott. A színház az életük része. Az orosz ember számára fontos a kultúra, ami ott kezdődik, hogy a gyerekeket zenére, művészetekre tanítják.
RM Téged is így neveltek a szüleid?
TK Nálunk egy kis dilemmát okozott a hangszerválasztás. Anyukám ugyanis jól emlékezett a gyerekkori szomszédjukra, aki állandóan hegedűn gyakorolt, és azt mondta, könyörgöm, csak hegedű ne legyen! Zongorára nem volt pénzünk, így maradt az éneklés.
RM Amit gyerekként szigorúan magánügynek tekintettél, a rokonoknak is csak úgy voltál hajlandó énekelni, ha átvonultak a másik szobába, és nem néztek.
TK Csak akkor énekeltem, ha én akartam, és senki sem tett úgy, hogy ez most egy nagy pillanat, előadás! Az éneklés olyan volt nekem, mint amikor a gyerek játszik egy babával: ha megunja, leteszi, és akkor veszi fel, amikor ő akarja.
RM Mikor múlt el ez az „enyém, nem adom!” korszakod? A színművészetin?
TK Még ott sem azonnal. A gyerekségemhez kapcsolódott az éneklés, azt akartam, hogy megmaradjon nekem. Hogy ki kell vinni a színpadra? Jön az énekvizsga? Számomra ez egyszerűen abszurd volt. Tárjam ki a lelkemet a morcos tanároknak? Gyűlöltem ezeket a helyzeteket. És akkor a hangképző mesterem, Bagó Gizella odaállított egy balettrúd mellé. Képzeld azt, hogy egy balett teremben állsz, ahol nincsen semmiféle tanári kar, csak egy tükör, amiben a saját mozdulataidat ellenőrzöd, miközben énekelsz – mondta. Így vonta el a figyelmemet a stresszhelyzetről. Akkor jöttem rá, milyen hihetetlenül jó módszert talált ki, amikor már kiment belőlem a rossz érzés.
RM Musical szakon ideális, ha valaki nem akar közönség előtt énekelni!
TK Akkor semmi gond nem volt, amikor szerepet alakítottam. Ahhoz azonban időre volt szükségem, hogy az éneklést szakmaként fogadjam el. Ma már rendszeresen fellépek különböző zenekarokkal, néhány éve meg úgy éreztem, hogy jó lenne saját mondanivalóval jelentkezni, egy olyan műsorral, amiben én is, és az alkotótársak, a zenészek is jól érzik magukat. Így született meg a Keresztül Európán című lemezem, Hrutka Róbert közreműködésével.
RM Öt nyelven énekelsz, több stílusban, s ami mindezt összeköti, az a szerelem. Mennyire vagy nő, amikor ezt az anyagot énekled?
TK A szerelmes, és az orosz dalokban vagyok leginkább nő. Az orosz szerelmes dalok olyan hiperérzelmesek, hogy csak úgy lehet jól énekelni, ha az ember a nőiségéből mindent odaad, és a legérzékenyebb énjét veszi elő.
RM Küldtél a lemezből Moszkvába is? Hisz oroszul is énekelsz rajta!
TK Persze. A nagyi is kapott belőle. Szereti. Hetente felhívom, elmesélem neki, mi minden történik velem, anyukám rendszeresen küld neki anyagokat rólam, és a fotókat a nagymama kiteszi a falra. Büszke rám.
RM Amikor gyerek voltál, gyakran eljött hozzátok. Egyszer azt mondtad, a nagymama, a mama, és te, egy szeretettel összekapcsolt szentháromság vagytok…
TK Igen, ami attól tud jól működni, hogy a nagymamám Moszkvában van, anyukám itt, és nem lakunk együtt. Ha mi hárman találkozunk, vagy telefonon beszélgetünk, az nagyon-nagyon jó. De ha össze lennénk zárva, ott kő kövön nem maradna, mert mindegyikünk erőteljes egyéniség, és mindenki mindenkit be akar törni. Ezt tudjuk magunkról, és egymásról is, ezért tud kiteljesedni ez a szeretet.
RM Amikor meglátogatod a nagymamát, megismered? Mármint felismered, hogy ő az, és nem az ikertestvére?
TK Persze. Fiatalon nagyon hasonlítottak egymásra, és nemcsak engem, az anyukámat is gyakran megtréfálták. Van olyan emlékem, hogy megyünk hozzájuk Moszkvába, s a ház folyosóján megjelenik az egyikük, én kitárt karral rohanok felé: Nagymama! Ő megölel, és hozzáteszi: a nagymama, az a másik! Most már meg lehet őket különböztetni egymástól, egy időben az egyikük festette a haját, a másik nem, a habitusuk is különböző, és másképp öregszenek. De még nyolcvanon túl is mindkettő gyönyörűen énekel, a családi összejöveteleken szoktak is, két szólamban.
RM Tőlük örökölted a hangod?
TK Szerintem igen, de anyukám is jól énekel, és apukámnak is szép hangja volt, ráadásul gyönyörűen tudott fütyülni. Benne van a fülemben, ahogy fütyül. Fennmaradt egy felvétel is, amit egyetlenegyszer hallottam: a nagybátyámmal énekelnek egy magyar nótát. Egyszer talán majd továbbéneklem azt a dalt.
RM Hatéves voltál, amikor édesapádat elveszítetted. Az, hogy ennyire él benned, a mamádnak köszönhető?
TK Nem, hanem annak az időnek, amit együtt töltöttünk. A kapcsolatunk nagyon meghatározó volt. Apa–lánya szerelem. Imádtuk egymást.
RM Örökölted az orosz mamád szenvedélyét és a magyar papád csendes nyugalmát. Mindig egyensúlyba tudod hozni ezeket?
TK Nem mindig, de most már a legtöbbször sikerül. Jó helyen, jó időben olyannak lenni, amilyennek lenni kell, ez egyfajta tudatosságot feltételez. Úgy próbálok élni, hogy ne csak az érzelmek irányítsanak, de ne is nyomjam el őket.
RM Tervezed a következő lemezt?
TK Igen, szeretnék szöveget is írni, és továbblépni zeneileg. De most nagyon sok a színházi munkám, ebben az évadban folyamatosan premierjeim vannak.
RM Panaszkodik az „aranyhal”?
TK Igen, konkrétan ez a helyzet.Február végén mutatjuk be az Ingyenélőket, aztán a Bulgakov-féle Don Quijotét próbáljuk Vidnyánszky Attilával. És közben koncertezek is.
RM A lemezeden sok a roma motívum. Mi vonz ehhez a kultúrához?
TK Talán a Kelet, a keletiség, ami bennem van. Ezért kötődöm Indiához is. Amikor két éve a Söndörgő együttessel részt vettem egy indiai kulturális fesztiválon, különleges élmény ért: úgy éreztem, közöm van azokhoz az emberekhez. Elég abszurdnak tűnhet, de már első nap egy vadidegen nő tányérjából ettem, kézzel. Olyan vonzereje volt, hogy amikor megkínált, eszembe se jutott nem megkóstolni az ételt. Tudom, van ebben valami transzcendens, valami nem megfogható, ami már a lélekről szól. Összekapcsolódtunk a többi fellépővel is.
A koncert előtt a sátramban, ahol átöltöztem, elkezdtem beénekelni. Dúdolgattam a délszláv motívumokat, amikor a szomszéd sátorból valaki elkezdett replikázni. Nem láttuk egymást, később a hangja alapján azonosítottam, egy marokkói énekes volt. Összecsengett a dalunk. Spontán. Lélekemelő volt. Ez az, amit szeretek az éneklésben, hogy valaki feldob egy labdát, más elkapja, még feljebb dobja, a másik még feljebb, még feljebb, és így születik valami szép.
Még nincs hozzászólás