'Ha fáj is,tűrnöm kell'

2014. június 5. | Írta: Galán Angéla | 1 komment

Világklasszis úszónőnk élete a sport körül forog. Edzőtáborok, versenyek, interjúk váltják egymást, fotózásunk idején is mindössze másfél napot töltött Budapesten. A bajai lány meg sem állt Amerikáig, és most már árnyaltabban látja a haza úszósportot is, viszont állítja, amióta sokat ingázik a világban, jobban megbecsüli az itthoni viszonyokat. Hosszú Katinka nemcsak sportkarrierje eddigi magaslatairól, de a csalódásairól is mesél, amikor még az is felmerült benne, hogy abbahagyja a versenyzést.

Egy szálloda tetején, a tűző napon fotózzák órákon át, de ő fegyelmezetten és profi mosollyal viseli. Nem látszik fáradtnak, pedig előző nap érkezett az észak-karolinai Charlotte-ból hat aranyéremmel, holnap pedig Norvégiába indul tovább. Férje és egyben edzője, Shane, kicsit távolabbról figyeli a fotózást, de ha szükség van rá, azonnal ott terem. Idén már megjárták többek között São Paulót, Los Angelest, Miamit, Párizst, Antwerpent, Nizzát és a Kanári szigeteket. A fotózás után félrevonulunk egy kávéra, és egyből bele is csapunk a közepébe, hiszen csak egyetlen óránk maradt az esti edzése előtt.

RIDIKÜL MAGAZIN Sokat versenyzel, állandóan úton vagy, óhatatlanul felmerül a kérdés: hogy bírod energiával?

HOSSZÚ KATINKA Az úszás elég monoton sport, az utazás visz színt bele. Mindig is kíváncsi természetű voltam, sokat akartam utazni. Most élvezem, hogy kicsi lett a világ, és szinte mindenhol vannak már barátaim.

RM Ha visszagondolsz az Amerika előtti életedre, milyennek látod az akkori önmagad?

HK Egy kissé lusta voltam a mai önmagamhoz képest (mosolyog). Magántanulóként nem nagyon kellett bejárnom az órákra. Reggel 6-tól edzettem másfél, legfeljebb két órát, utána általában a nagymamámhoz mentem, aki szépen megreggeliztetett, majd lepihentem délig. Amerikában aztán nemcsak az edzéseket, hanem az iskolai jelenlétet is nagyon komolyan vették. De nem cserélném el a gyerekkoromat. Tízéves koromtól egyedül járhattam az edzésekre, csomóan bringáztunk együtt az uszodáig. Jó volt Baján felnőni. Visszatekintve azt gondolom, tényleg tehetséges lehettem az úszásban, mert amilyen keményen edzek most, ahhoz képest akkoriban alig csináltam valamit, és már azzal is a tizenkettedik legjobb úszó lehettem a világon. Akkoriban alig néztem ki úszónak, tíz kilóval nehezebb voltam, mint most, szóval magam sem értem (nevet).

Ma már hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és azért is, amit eddig elértem. Az is nagyon fontos, hogy már nem várok el semmit. A sportban minden egyes nap, minden versenyen, minden edzésen meg kell küzdened az eredményedért. Sosem lehet hátradőlni azzal, hogy „nekem ez jár”. Úgy érzem, már most annyi minden megadatott, hogy ha holnaptól vége szakadna, akkor is csak hálát érezhetnék.

RM Az amerikai egyetemi évek után milyen volt újra itthon?

HK Kint pozitívabbak, figyelmesebbek az emberek. Mosolyognak, kedvesen köszönnek. Tartottam tőle, hogy itthon több a negativitás, és sikerül-e majd újra megszoknom ezt. Ha csak az úszást nézzük: itthon sokszor hallottam azt, hogy az amerikai úszóknak bezzeg milyen könnyű. Pedig olyan eredményekkel, amilyenekkel itthon már sikeres lehetsz, odakint sehol sem vagy, annyival nagyobb a verseny. Az Egyesült Államokban egy úszó akkor megy edzőtáborba, ha már benne van az olimpiai csapatban, korábban nem szokás. Mi pedig siránkozunk, hogy Dél-Afrikába kell elutazni edzeni. Tinédzserként én is így gondolkodtam. Ezért is jó világot látni, utána jobban megbecsülöm, ami itthon van.

RM Korábban azt nyilatkoztad, hogy az úszás egy eszköz volt ahhoz, hogy kint tanulhass Amerikában. Aztán a kinti edződ azzal motivált, hogy ha jó időket úszol, mindenki előbb mehet haza az edzésről…

HK Így volt. Peking után kicsit beleuntam az úszásba, úgy éreztem, mindent beleadok, mégsem jönnek az eredmények. Aztán valóban az amerikai továbbtanulásom eszköze lett. Inspirálóan hatott rám az erős csapatszellem, ezért lassan újra elkezdtem élvezni az úszást. Itthon – bármilyen rosszul  hangzik ez –, az a jó, ha csak te hozod haza az érmet. Ha hárman hozzátok, akkor megoszlik a siker, a figyelem, a pénz, a szponzorációs lehetőségek, minden. Kint nem így van. Sok pozitív visszajelzést kaptam az ottani csapattársaktól, ami nagy lendületet adott.

RM A londoni olimpia után többször elmondtad, hogy mekkora csalódásként élted meg a negyedik helyet…

HK Ha Shane (Katinka férje és edzője – a szerk.) nincs, valószínűleg nem folytatom az úszást. Nem állítom, hogy depressziós voltam, de nem nagyon volt kedvem reggel felkelni. Úgy éreztem, mivel nincsen olimpiai érmem, nem fogok tudni az úszásból megélni. Azt fontolgattam, hogy elvégzem a mesterképzést az egyetemen. Végül úgy döntöttünk, belevágunk, és elutazunk a Világkupára. Az összes félretett pénzemet erre költöttem. Az, hogy ott nyertem, már eldöntötte a továbbiakat. Azóta napi 24 órában sportoló vagyok. Azért dolgozom, hogy Rióban aranyat nyerjek, és mindent bele is fogok adni, de ha ennek ellenére nem sikerül, nem dől össze a világ. Londonban nagyon rágörcsöltem arra, hogy muszáj olimpiai bajnoknak lennem. Ez elmúlt. Tudom, hogy a világ legjobb úszói közé tartozom, nem azon az egy érmen fog múlni. Vicces egyébként, mennyien hiszik azt rólam, hogy olimpiai bajnok vagyok. Ilyenkor mindig elmondom, hogy még nem vagyok az, csak világbajnok, de köszönöm a bizalmat (nevet).

RM A férjed az edződ, vele utazol mindenhová, folyton együtt vagytok. Nem sok ez néha?

HK Most már az a fura, ha nincs velem. Fogalmam sincs, hogy később rá fogunk-e unni egymásra, remélem, hogy nem, mert ez most nagyon jó így.

RM Shane a fotózáson végig a közeledben volt, hogy segítsen, ha szükséged van bármire, most is türelmesen várja, hogy véget érjen az interjúnk. Ő intézi az ügyeidet, mindenhová elkísér, mindig melletted van. Hogy lehet meghálálni ezt a fajta odaadást?

HK Mindig nagyon izgulok a versenyeken, hogy sikerül-e elérnem azt, amit kitűztünk, hogy ő büszke lehessen rám. Ilyenkor érzem, hogy van rajtam egyfajta teher, mert csak az eredményeimmel tudom meghálálni a segítségét és a munkáját. Mi ezt az egészet együtt csináljuk. Olyan jó érzés a versenyek után elmenni vacsorázni és megbeszélni, hogy mi az, amit sikerként könyvelhetünk el.

RM Sokan mondják, hogy te vagy a példaképük. Milyen érzés?

HK Emlékszem, hogy annak idején én is ugyanígy tekintettem Egerszegi Krisztinára vagy Kovács Ágira. Amikor megtudtuk, hogy az egyik versenyre eljön Ági, izgatottan vártuk, rajzoltunk is neki valamit. Fura, hogy most már én vagyok ebben a szerepben, nemrég még ugyanolyan voltam, mint azok a gyerekek, akik most odajönnek hozzám.

RM Az élsport férfiassá tesz?

HK Nagyon. Úgy kell edzened, mint egy férfinak, nem számít, ha fáradt vagy, tűrnöd kell a fájdalmat, kőkeménynek kell maradnod. Szerencsére az edzéseken kijön belőlem az „állat”,  és utána megnyugszom (nevet). Valószínűleg szükségem van rá, hogy így vezessem le a bennem lévő agressziót. Jobban érzem magam, ha reggel 6-kor felkelek, és délelőtt 4 órát edzem, mint azokon a napokon, amikor későn kelek, és nem úszom.

RM Említetted, hogy sok barátod van szerte a világban. Mi a helyzet a régi, itthoni barátokkal?

HK Hiszek az igaz barátságban, és nagy szükségem is van rá. Amikor Bajáról eljöttem, úgy éreztem, rengeteg barátom van. Aztán mikor nyaranta hazajöttem, egyre kevesebb emberrel találkoztam, amit nem volt könnyű megélni. De megmaradt három nagyon erős, gyerekkori barátság. Ők nem úsznak már, de nagyon büszkék rám.

RM Ha úsznának még, szerinted nehezebb lenne büszkének lenniük?

HK Volt olyan barátságom is, ami az úszósikereim miatt nem tudott megmaradni. Nincs mit szépíteni, egymás konkurenciái voltunk. Nehezen viseltem, hogy így alakult, mert annyi minden köt össze minket. De reménykedem benne, hogy még lehetünk barátok.  

RM Bár rengeteget utaztok, egy ideje Budapest a bázis. Hol szeretnétek majd hosszú távon letelepedni?

HK Amíg versenyzem, addig mindenképp itthon leszünk. Jól érezzük magunkat itt, fontos számomra, hogy a Magyar Úszó Szövetség tagja lehetek. Hogy mi lesz, ha majd családunk lesz, még nem tudjuk. A nagymamák már rágják a fülünket, de mi nem tervezünk ennyire előre. Bár én elég takarékos vagyok, úgyhogy már most elkezdtem félretenni a gyerekeink egyetemi tanulmányaira (nevet).

RM Mi lesz, ha már nem versenyzel?

HK Remélem, az még odébb van. Van egy sportmenedzseri cégünk Shane-nel, és engem továbbra is érdekel a pszichológia, ezen belül is a sportpszichológia. Szívesen segítenék sportolóknak, hiszen én nem csak az elméletet tudom, a bőrömön tapasztaltam mindent. És, persze, szeretnék majd családot, gyerekeket. Akárhogy is nézzük, igyekeznem kell, hogy minden beleférjen.

Címkék: amerika, olimpia, siker, egyetem, karrier, úszás, baja