Ha elhagysz, meghalok!
Nehéz ám elhagyni valakit, aki láthatóan összeomlik a gondolatra, hogy nélkülünk kell tovább élnie, esetleg megbetegszik, vagy öngyilkossággal fenyegetőzik. Vajon tényleg ennyire szeret, vagy valami más van a háttérben? Manipulál csupán, vagy egy régi traumától szenved?
Egy egészséges felnőtt embernek fel kell tudnia dolgozni egy válást, vagy a szerettének elvesztését.
Ha valaki mégis „betegesen” ragaszkodik egy kapcsolathoz, akkor is, ha az számára nem hoz elégedettséget, boldogságot, nagy eséllyel található a háttérben gyermekkori trauma – állítja a társfüggőség problémakörét 30 éve kutató amerikai pszichológus házaspár, dr. Barry K. Weinhold és dr. Jane B. Weinhold.
Amikor még pici voltál
A házaspár szerint, ha a gyermek élete kezdetén, főként az első hat hónapban, nem kapja meg a szülőtől azt a biztonságot, szeretetet, amire az egészséges fejlődéséhez szüksége van, felnőttkorában folyton a kötődés biztonságát fogja keresni anélkül, hogy tudna róla.
A kétségbeesett biztonságkeresés, túlzott ragaszkodás oka, hogy ne kelljen újra átélnie a hajdani „halálfélelmet”, amit az életfeltételeket biztosító szülő szeretetének, jelenlétének elvesztése okozott.
Gyerekkorától fogva olyan kapcsolatokat alakít ki, amelyben „függ”, vagyis alárendelődik a másiknak, így aztán elmarad az egészséges önfejlődés, az önállóság kialakulása. Ezt nevezzük társfüggőségnek.
Beszélnünk kéne
Persze nem minden „se veled, se nélküled” kapcsolat hátterében lelhető fel kóros társfüggőség, gyakorta fordul elő, hogy az elhidegülés és az azt követő szakítás oka a kommunikáció hiánya, vagyis hogy a pár nem tud, nem akar a saját érzéseiről beszélni, nem mondják el, mi a problémájuk, mit szeretnének valójában a másiktól és önmaguktól, mitől lennének boldogabbak a kapcsolatban.
Sok esetben az átgondolatlan, elhamarkodott döntést a kibékülés követi, de ez még nem jelent pszichológiai értelemben vett társfüggőséget.
Egyedül megszűnök létezni
Az egészséges felnőtt egyenrangú a kapcsolataiban, és a másikat is egyenrangúként kezeli. Tiszteli a partnere szabadságát, ugyanakkor megőrzi autonomitását, van saját teljesítménye, sikere, identitása – állítja a Weinhold házaspár.
– Ezzel szemben a társfüggő ember másoktól teszi függővé önértékelését, véleményét, hangulatát vagy tetteit, élete nehézségei miatt másokat okol, ahelyett hogy felvállalná a felelősséget. Nem érzékeli a határt önmaga és mások között, így aztán, ha egyedül van, olyan érzése van, mintha nem is létezne.
Retteg a magánytól, depresszióba esik, és valamilyen pótcselekvést választ, például a túlzott munkát, kényszerevést, szexet, alkoholt, drogot, csak mert nem tudja egyedül, „önmagával” jól érezni magát.
Könnyen befolyásolható, ugyanakkor akaratos és manipulatív, kapcsolataiból hiányzik a kölcsönös szabadság és az önállóság. Ha a másik fél ezt visszautasítja, sértettnek, csalódottnak, becsapottnak érzi magát, amiért nem úgy viselkedik, ahogyan szerinte kellene.
Mivel csak a másik tükrében létezik, fontos számára, hogy a kapcsolat megmaradjon, még akkor is, ha számára romboló.
Megoldás: a terápia
A társfüggő személy mindent megtesz, hogy megfeleljen, ugyanakkor, mivel a partner a felelős az ő dolgaiért is, elvárja, hogy az is meg akarjon felelni neki.
A megfelelési kényszer miatt a társfüggő könnyen befolyásolható, manipulálható lehet, érzelmeit elfojtja, viselkedését az elvárásokhoz igazítja. Másrészről viszont akár hisztérikusan követelőző és manipulatív is, és ez a két véglet váltja egymást hullámokban, de mindkettő a társfüggőség jele.
A kivezető út olyan terápiás kezelés lehet, ahol a társfüggő megtalálja és segítséggel feldolgozza azt a gyerekkori traumát, amely a függését okozza.
Még nincs hozzászólás