Én vagyok ő is!

2014. május 24. | Írta: M. Koltai Judit

Az íróknak, költőknek könnyű! Ők kipróbálhatják, milyen új életet kezdeni, milyen lehet másképpen élni anélkül, hogy a régit hátrahagynák. Egyszerűen csak felvesznek egy álnevet, vagy a szereplőjüknek ajándékoznak kettős életet. Ahogy tette ezt Jókai, Weöres Sándor, vagy teszi manapság is kortársunk, Esterházy Péter.

Az emberi lélek mélységes kútját kevés művész ismerte úgy, mint Shakespeare, a világhírű angol drámaíró, aki már az 1600-as években megmondta:

„Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében…”

(részlet: Ahogy tetszik – Szabó Lőrinc fordítása)

Mennyivel több szerep vár azonban egy íróra, aki „elbújhat” főhőse alakjában, de kiadhatja magát fiktív szerzőnek is!

Jókai Mór (1825–1904):
Tímár Mihály és Az arany ember

„A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, természetben, arcban Az arany ember Noémijének. Amiről nappal beszéltek, mit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte Az arany emberbe. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokban…” – jellemezte a kortárs Mikszáth Kálmán a regény megszületésének fájdalmas-boldog érzelmi hátterét.

Pedig az 1848. március 15-én a színpadra felrohanó és Gertrudis jelmezében tündöklő Laborfalvi Róza látványától földbe gyökerezett lábú ifjú Jókai szerelme, majd nagy vihart kavart házassága – a menyasszony nyolc évvel volt idősebb az írónál, és volt egy házasságon kívül született lánya – boldog volt. Az egyre híresebb, férfiúi szépséggel is megáldott Jókai azonban a negyvenes éveiben őrülten beleszeretett tizennyolc éves gyámleányába, Lukanics Ottíliába. Személyes vívódását írta meg Az arany ember főhősének sorsában, aki kettős életet él: komáromi otthonában az üzleti sikert, a Senki szigetén pedig a boldogságot találja meg. Laborfalvi Róza unokája, Fesztyné Jókai Róza így meséli el visszaemlékezéseiben az eseményeket (1923): „A leány köhögött és papa elhelyezte a füredi szanatóriumban… s végre is valakinek sikerült Jókainak a lányhoz írt leveleit megszerezni és azokat, mint illik, feleségének elküldeni. Milyen csodaszép, de a feleségének rettenetes levelek lehettek azok!… A lány igazán szerette-e, vagy csak híres férjet akart, ez a sír rejtélye…. Jókai a lánynak írt leveleiben nemcsak boldog szerelemről beszélt, hanem panaszkodott is feleségére, hogy az túlkoros hozzá, kínozza a féltékenységével stb.” A büszke, kemény, urát nagyon szerető Róza asszony még aznap el akarta hagyni a házat, majd beadni a válópert. Jókai megijedt a jövőtől, de tisztában volt azzal is: ahogy sikerei eléréséhez, azok megtartásához is szüksége van felesége támogatására. Térden állva könyörögte ki asszonya bocsánatát, majd szakított a lánnyal, aki hamarosan meghalt tüdővészben. Az író pedig e regényében számolva le korábbi illúzióival arra a végkövetkeztetésre jut, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, a nagy vagyonok mögött fel nem derített bűnügyek húzódnak, a boldogság pedig utópia, hiszen csak a Senki szigetén teljesedhet be.

Esterházy Péter (szül.: 1950.):
Csokonai Lili és a Tizenkét hattyúk

„Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig…” – kezdi regényét Esterházy, aki saját szerzőségét „átengedve”  egy gyönyörű, fiatal, nagyon tehetséges írónő – Csokonai Lili – bőrébe bújik.

Csokonai Lili  hétköznapi szerelmi története az 1980-as években játszódik, a barokk kor nyelvén megírva. A szerző valódi személye sokakat foglalkoztatott a regény megjelenése (1987) után. Mint Szále László – híres leleplező cikkében – érvel: „A valóságban nem írhatta Csokonai Lili a könyvet, mert nem, vagy alig járt iskolába, nem tudhat latinul, franciául, nem tudhatja, hogy a 17 az prímszám, azaz csak eggyel és önmagával osztható…" A holland író-fordító-elemző, Ineke Molenkamp-Wiltink Weöres Sándor Psychéje és Esterházy Csokonai Lilije kapcsán egyenesen a férfi írók nemváltásának kérdéseit boncolgatta, illetve hogy mennyire sikerült nekik hiteles női látásmódot létrehozni a regényeikben. Wiltink nőként vizsgálva e műveket arra a következtetésre jutott, hogy „éppen a női tapasztalatok bősége gyanús”. A nők ugyanis szinte soha nem beszélnek ennyire nyíltan olyan tabutémákról, mint a nemi erőszak vagy az abortusz. A valódi szerzőséget kutató elemzéseket követően Esterházy 1987 júniusában egy rövid nyilatkozatban töredelmesen bevallja: ő a regény szerzője.

Weöres Sándor (1913–1989):
Lónyai Erzsébet és a Psyché  (Egy hajdani költőnő írásai)

„A habozó türelmetlen
Szájára tsókot adni,
Aztán belé karolni,
Ő véle kertbe futni,
Virág ágyásra vonni,
Hamar melléje dőlni,
Madár-zaj Edenében,
Magnolia rejtekében.
Tenném, de nem merem még.
Kissé ő tűle félek,
Talám mortzoska lenne;
Nagyon félek magamtúl,
Talám heveske lennék.” (részlet a Psychéből) 

A leginkább költőként ismert, de színműveket és mesejátékokat is író Weöres játékosságát és virtuóz stílusát csillogtatta meg Psyché című versciklusában (1972). A költő utolsó pályaszakaszának egyik legkiemelkedőbb alkotása a mű. Lapjain egy XVIII. századi képzelt költőnő, Lónyai Erzsébet grófnő – harmadik keresztnevén Psyché – ellentétek közt vergődő élete, viharos lelkivilága és fiktív életműve bomlik ki. Baudelaire azt mondja: „a költőnek megvan az a páratlan kiváltsága, hogy kedvére lehet ő maga és másvalaki…", s miközben e kiváltságban lubickolt Weöres, az alkotás folyamán nemcsak ő teremtette Psychét: Psyché legalább annyira teremtette őt.

Címkék: költészet, irodalom, álnév, nemváltás