Egy kispapa viszontagságos hétköznapjai
A múltkor azzal fejeztem be, hogy legközelebb már várhatóan gyermekem születéséről számolok be, ám Csanád annyira jól érzi magát, hogy még nem akar előjönni, ami érhető, hiszen ki akarna változtatni az evésből és alvásból álló, gondtalan életen. Ráadásul állandóan egy medencében is van, lényegében csak a csajok hiányoznak neki.
Szerencsére kisfiunk születéséig sem unatkozom, hiszen újabb, a teljes élethez elengedhetetlen dolgokkal ismerkedhetek meg, illetve olyan tevékenységeket végezhetek, amelyekre előtte sosem gondoltam volna.
A feleségem úgy döntött, hogy maga készíti el a gyermekágy fölé helyezhető függő játékokat, amiben persze segítettem neki, pontosabban felajánlottam a segítségemet. Egészen addig, míg Krisztina megkérdezte, hogy tetszik-e az elkészült darab.
Dicsértem, hogy mennyire ügyes, és hogy ilyen édes macit sosem láttam. Ekkor közölte, hogy nem is, mert ez egy felhő lesz… Ekkor szakadt vége játékgyártó-elemző pályafutásomnak.
A gyermekágy összeszerelése sem tartozik a kedvenc emlékeim közé (amit naponta szeretve megcsodálunk), mivel a közel negyven fok melegben az ember szívesebben kortyolgatna egy koktélt a vízparton. (Bár bevallom, amióta a feleségem nem fogyaszthat alkoholt, úgy döntöttem, hogy magam sem teszem ezt, hátha ezzel könnyítek az ő lemondásán, ami persze természetes számára.)
Szóval, a lakás nappalijának közepén ültem, és minden cserkésztudásomat (sosem voltam cserkész, még kisdobos sem, mert magatartási problémák miatt nem akartak felavatni) latba vetve a svéd bútoráruház termékével küzdöttem.
Közben feleségem folyamatos verbális instrukciói is fokozták jókedvemet és a kispapaság leírhatatlanul szép és boldog kiteljesedését. Azonban az ágy elkészült, és helyére került, persze egyszer már kiderült, hogy az eredeti helye nem a végleges, de ha esetleg az újságírás a jövőben nem jön össze, profi költöztetőnek még elmehetek, hiszen óriási rutinom lesz.
Azt is megtudtam, hogy szeretett és közösen berendezett lakásunk kicsi, ami azért fura, mert a gyermek még sehol, de lakás máris kicsi. Ördögi kör ez is.
Voltunk szoptatásra felkészítő tanfolyamon is. Ha valaki, mondjuk, évekkel ezelőtt azt mondja, hogy én ilyen nevű, témájú tanfolyamra megyek, azt gondoltam volna, hogy az illető nincs szellemi képességei birtokában.
A tanfolyamon a terembe lépve örömmel láttam, hogy rajtam kívül is vannak apukák, vagyis nagyon reméltem, hogy ők is azok, és nem csak sofőrök. Óriási nyugalom és elégedettség fogott el, mert rájöttem, hogy nem csak engem lehetett bepalizni erre ezen a bolygón, pedig erről szentül meg voltam győződve. Végül ez a képzés is sok hasznos információval szolgált, hasonlóan, mint a szülésfelkészítő.
Itt most nem a vajúdóolajról, a babamasszázsról, a légzéstechnikáról és ezek testvéreiről hallhattam. Az volt a lényeg, hogy mi, a teremtés koronái, a kemény, határozott férfiak, milyen mindennapi egyszerű dolgokkal segíthetünk párunknak, melyek többsége természetesnek tűnhet, ám előfordulhat, hogy az új élethelyzetben, azaz a baba világra jötte után, erről megfeledkezünk lányos zavarunkban.
Arra sem gondoltam volna, hogy egyszer körömlakozni fogok, félreértés ne essék, nem magamat. Krisztina kért rá. Gondoltam, nem lehet nehezebb, mint az ágyat összerakni, vagy a babakocsit összeszerelni, esetleg a cumifertőtlenítő gépet tesztüzembe helyezni.
Tévedtem, férfiasan bevallom, ebben is, bár némi gyakorlás után ez is lehetne választott új szakmáim egyike, már csak az OKJ-s papírt kell megszereznem hozzá.
Az a szép a gyermekvállalásban, hogy csupa biztató dolgot mondanak az ember barátai, hogy majd megtanulok kétórás alvással munkába járni, pelenka- és ruhahegyek között élni, és hasonló reményt keltő helyzetek sokaságát említik.
Valaki azt is mondta, hogy ne hagyjam, hogy megváltoztassa az életünket a gyerek. Fura, mert akármilyen meglepő is, de ez volt az első számú dolog, amit szeretnénk: azazhogy igenis megváltozzon, és végre tényleg család legyünk.
Még nincs hozzászólás