Dinamit egy kis strasszal
Boldogságra született. Tudja, hogy az élet nem operett, de ha valami rossz, abban is kikutatja a jót. Élvezi, ha játszhat, és amikor játszik, viszi magával a közönséget. Az operettszínház ünnepelt szubrettjeként Münchentől Tokióig verték vörösre miatta a tenyerüket, de most is, amikor kor-szerűen szerepkört váltott, sokan azért vesznek jegyet egy-egy előadásra, mert Oszvald Marika is játszik benne. Arra az estére garantált a jókedvadagjuk.
A kapucsengőn az édesapja neve áll. Nem cserélte le, mert ez az „Ő” lakásuk. A népszerű bonviván, és operaénekes Oszvald Gyula, és a szép szubrett, Halasi Marika akkor szerződött Debrecenből a Fővárosi Operettszínházba, amikor a kislányuk 8 éves volt. A lakástól ami ma is az otthona, s aminek egy-egy szegletében jó visszaábrándozni a gyerekkorba, ugyanúgy öt percre esett az általános iskola, mint a színház, ahol „felnőtt”, s aminek most már több, mint negyven éve tagja.
Az előszobában megállítanak a falat borító családi szerepfotók, s közben azt hallom a hátam mögül: „Mit kérsz inni? Van töltött paprika, túrós csusza…” „Mintha az kérdezted volna, hogy mit kérek inni!” „Na jó, kávé is van, de biztos nem vagy éhes?” Bekuckózunk a nappaliba, a kávénkkal, s én a nagy dobozt keresem, a nagy kitüntetéssel.
RIDIKÜL MAGAZIN Kossuth-díj? De komolyan?
OSZVALD MARIKA Igen. Ott van! De hol az Érdemes Művész-díjam? Egy ugyanilyen fadobozban… Megvan! Nézd, megmutatom őket: az egyik szép ezüst-, a Kossuth-díj meg aranyszobrocska.
RM Azért kérdeztem, hogy „komolyan”, mert ez már olyan „felnőtt dolog”…
OM Igen. Nem is tudom, hogy egy „ilyen kislány” hogy kaphatta meg! Hihetetlen!
RM Na, most akkor valóban komolyan: ritka, hogy egy operettszínészt Kossuth-díjjal ismernek el!
OM Nagyon ritka: azt hiszem, Honthyék óta csak Lehoczky Zsuzsa, Galambos Erzsi, idén meg én kaptam meg. A színházban a taps a „honorárium”, estéről estére érzem a közönség szeretetét, a díjjal pedig hivatalosan is elismerték a működésemet a pályán. De nem éreztem úgy, hogy most már üldögélhetek a babérjaimon, erős bennem a bizonyítási kényszer, ezután még véletlenül sem adhatom lejjebb. Már negyvennégy éve vagyok a pályán, az egész életemet erre tettem föl, és ha belegondolok, iskolás éveim óta állandóan magamutogattam, énekeltem, táncoltam, ez benne van a génjeimben.
RM Miközben a szüleid mindent megtettek azért, hogy normális gyerekkorod legyen, belőled kibújt a kis primadonna?
OM Igen, amikor megkérdezték tőlem, mi leszel, ha nagy leszel, azt mondtam: Csárdáskirálynő. Apuék azonban nagyon következetesen úgy tartották, hogy egy gyerek legyen gyerek, tanuljon, legyen a kortársai között, és ha majd tizennyolc éves lesz, eldöntheti, ezt a pályát választja-e, vagy sem. Ha hívtak filmezni, vagy színházba szerepelni, a szüleim nemet mondtak. Nem akarták, hogy kiégjek, ami sok gyerekszínésszel megesik. Debrecenben volt ugyan kivételesen egy kis fellépésem.
Négyéves lehettem, amikor megbetegedett a kisfiú, aki a Pillangókisasszonyban Cso-cso-szán gyerekét alakította. Apu énekelte Pinkertont, és elkezdték agitálni, engedje meg, hogy én ugorjak be. Máig emlékszem az érzésre, hogy bevisznek a színpadra, és rám irányul a fény! Egyébként hiába óvtak apuék attól, hogy produkáljam magam, színházi légkörben nőttem fel. Megjelent egy ilyen kis fityfiritty, a társulat tagjai meg: Marika, szavalj valamit! Én rákezdtem: Talpra, magyar, hí a haza, itt az idő, most vagy soha, rabok legyünk, vagy szabadok, itt az idő, válogassatok! És állandóan énekeltem, tudtam az összes operát, operettet…
RM Négy-öt évesen? Hogyan?
OM A próbákon, a bemutatókon hallgattam a szüleimet, meg ahogy otthon gyakoroltak. Akkor is ott voltam a színházban, amikor apu a Traviatát próbálta. Játszottam a nézőtéren, felmentem a varrodába, szép ruhát varrtak a babámnak, pici és helyes gyerek lehettem, szeretgettek. Aztán vissza a próbára… a végén megtanultam az egész operát, a férfiszerepeket is. A premierre viszont nem vittek el, nagyon pipa voltam, a falnak fordulva duzzogtam az ágyamban, és amikor hazajöttek, megfordultam, és teljes hangerővel elénekeltem: „kifizeted e nőt!” Megmutattam, hogy hiába nem vittek el, én akkor is tudom, hogy az operában mi a lényeg, hogyan alázzák meg a szegény Marguerite Gautier-t.
RM És melyik nagymamádnak adtad elő a teljes Pillangókisasszonyt a konyhában?
OM A Halasinak. Apukám nem ismerte a szüleit, nagyon korán meghaltak. Hétéves lehettem, amikor elénekeltem neki a Pillangókisasszony nagyáriáját, de a szerelmi duettet is: eljátszottam a finálét, fogtam egy kést, előadtam a harakirit, de úgy, hogy a nagymamám sírt, meg volt hatva.
RM Édesapád nagyon szigorúan fogott…
OM …ajjaj! Csak egyet villantott a szemével, én már haptákba álltam. De nem azért, mert féltem tőle, hanem mert olyan respektje volt. Sugárzott belőle a tartás. Nagyon kíváncsi, játékos és szélsőséges gyerek voltam, apunak szinte erővel kellett fognia, hogy ne menjek bele mindenbe, ami érdekelt.
RM Márpedig minden érdekelt. Ha veszélyes volt, annál inkább…
OM Igen. Amikor apu keményen helyre rakott, én abban is ugyanúgy éreztem a szeretetet, mint amikor anyu olyan angyalian, aranyosan, néha csak a szemével intett, hogy „Marikám, tudod!” Anyu korán meghalt, de még látott játszani, és ez boldoggá tette, és megérte az unokája születését is. Apu ötvenhárom éves koromig mellettem volt.
Arra tanított, hogy a tehetség nem elég, ha nem hozom ki magamból a maximumot, ha nem képzem magam, akkor nem leszek sikeres, ha nem tudok jól együttműködni a kollégákkal, nem fognak szeretni, ha nem tűröm a kritikát, akkor boldogtalan leszek. Ennek köszönhetem, hogy amikor később kaptam egy olyan kritikát, amitől más a falnak megy, nekem nem fájt, és próbáltam kiszedni belőle, ami a hasznomra van. Ezt is apunak köszönhetem. Arról nem beszélve, hogy belőlem, a 150 centis kis nokedliből senki se nézte ki, hogy színésznő leszek, de apu igen. Szerintem látta a sorsomat.
RM Hogyhogy látta a sorsodat? Mit látott?
OM Nem azt, hogy Kossuth-díjas leszek, de látta az utat, hogy mire vagyok képes, és úgy irányított. Amikor bekerültem az Operettbe, tele voltam egészséges önbizalommal és hittel: ez egy technikai műfaj, aminek én pontosan tudtam, hogy a birtokában vagyok. Apu látta ezt a fajta önbizalmat bennem, terelgetett: azt mondta, hogy soha ne szálljak el, soha ne legyek nagyképű, mindig maradjak szerény, és hálás a sorsomnak.
RM Felkészített arra is, hogy szubrettből – aki megszokhatta, hogy felrobban a nézőtér, amikor teljes lendülettel színre lép – váltanod kell kisebb szerepekre?
OM Én ezt már húszéves koromban tudtam. Láttam a kolléganőimet, hogyan viselik, ha nem kapnak meg egy szerepet, vagy hogyan rivalizálnak. Amikor pedig eljutnak abba a korba, milyen fájdalommal élik meg a váltást, és bántják az utánuk jövőket. Na, velem ilyen nem fordul elő, a fiatalok, akik bekerülnek hozzánk, mind a „gyerekeim”. Annyi féltékenységet, irigységet láttam már kisgyerekkoromtól a színházakban, hogy ki tudtam magamból irtani ezeket az érzéseket, amelyekkel egyébként csak saját magának árt az ember. Én nem rivalizáltam soha, senkivel.
RM Na, persze, ha valaki a saját szerepkörében a No.1., akkor nem is nagyon kell irigykednie másokra!
OM De az elején ez nem volt megírva!
RM És az se bánt, hogy most a szerepeidet mások játsszák?
OM Miért bántana? Már mindent eljátszottam! Elmondok egy esetet: egyszer álltam a próbatábla előtt, és néztem, hogy nem vagyok kiírva a Marica grófnőbe. Éppen jött Kerényi Miklós Gábor, az akkori igazgató-rendezőnk, megkérdeztem, hogy van ez, ő meg azt válaszolta: Marika, már nem kéne ezt játszanod. Ő is egy ilyen pacekba-ember. Én meg úgy maradtam, hogy mi??? Nem is fogtam föl. Itthon mondtam apunak, hogy mit mondott Kerényi. Főzött, vagy csinált valamit a konyhában, és csak annyit szólt, hogy igaza van! De így. Én ilyen közegben nőttem föl. Hát jó, akkor nem játszom. De az meg se fordult a fejemben, hogy valaha szerep nélkül maradok.
RM Annyira nem, hogy megtaláltak a prózai szerepek is.
OM Igen, de én nem kapartam utánuk. Fehér Balázs Benő, aki most végezte a főiskolát, és egy független társulattal rendezi a Sirályt az Átriumban, azt mondta, hogy csak te lehetsz Arkagyina, a színésznő. Fiatal, és tele van hittel. Tanít engem, mondom a monológot, ő pedig instruál, hogy ne így, hanem úgy. Még nem tudom, milyen lesz az előadás, és hogy én benne milyen leszek, de imádom.
RM Láttalak A Bajadérban, és megkaphattad volna érte a legjobb mellékszereplő díjat. Amikor a második felvonásban elkezdtél játszani, azt vettem észre, hogy csak rád figyelek. Te érzed a színpadon, hogy most is a tiéd a közönség?
OM Mondják, de nem akarom érezni.
RM Miért nem?
OM Nem akarok tudatára ébredni annak, amit csinálok, mert félek, hogy úgy járok, mint a hályogkovács...
RM Azért te nem vagy hályogkovács!
OM Jó, akkor azért, amit az apu mondott, hogy soha ne szálljak el. Egyébként gondolkodtam azon, miért van az, hogy a közönség elismer. Talán mert miközben játszom, látom magam kívülről is, és nemcsak azt tudom, én mint színésznő mit szeretnék adni, de azt is érzem, hogy ha néző lennék, mit szeretnék kapni…
RM Neveztek már dupla dinamitnak, meg szabálytalan szubrettnek…Táncos-komikus partnereddel, Csere Lászlóval, akinek talán ha a szegycsontjáig érsz, belevittétek az operettbe az akrobatikát. Szerinte ezt csak azért lehetett megcsinálni, mert neked nincs veszélyérzeted. Feldobott, áthajított, pörgetett... Gyakran kötöttél ki előadás után a baleseti sebészeten?
OM Nem, csak egyszer, és összesen két térdműtétem volt. Meg volt olyan, hogy egy láb alatti átkúszásban egy nagyon korhadt színpadon leért a fenekem a földre, és végigcsiszatolta, nyolcvanezer szálka ment belém, de az még csak hagyján, próbálták kiszedni tűvel, csipesszel, ollóval, de nem jött ki, mert a korhadék csak kigyógyulni tud belőle.
RM Mondd, mikor nő ki az ember veszélyérzete?
OM Nem nő ki, csak más a helyzet, ahogy megyünk előre a korban. Az izomzatunk nem olyan már, a súlyomról nem is beszélve. Már nem az ötvenkilós Oszvald Marikát emelgetik. Az az idő elmúlt, de még nagyon sok minden tudunk, amivel örömet szerzünk a közönségnek. Mindig azt kérdezik, hogy lemész-e még spárgába, meg megcsinálod-e a kunsztokat: persze, a cigánykereket megcsinálom, mert az nem olyan nehéz, és mást is, de csak olyat, amitől nem fogok megsérülni.
RM Akkor Kriszti, a lányod végre megnyugodhat, nem kell féltenie?
OM Úgy tud aggódni értem, hogy én nem aggódom annyira őérte! Pedig anya-lánya között ez fordítva szokott lenni. Ha ő nem lenne, talán nagyon boldogtalan lennék. A lányom az én kis sarjam, ő egy picit én vagyok. Most az RTL-ben hírszerkesztő, és nemrégiben, mikor egy műsorban vendég voltam, megvártam őt, hogy lássam, amikor bejön dolgozni, és megöleljem. Olyan jó volt látni, ahogy jön felém, mint egy filmben, lobog a haja. Meg ahogy tudja mondani, hogy anyucikám, szeretlek… Ez hosszabbítja meg az ember életét.
RM És mi kell ahhoz, hogy így bírd energiával? Jóga, torna, meditáció?
OM Az, hogy még mindig rácsodálkozom az életre, és ez valahogy inspirál. Mert az élet egy csoda. Van bennem valami, a szellemben meg a lélekben, ami a testet löködi. Az „edzés” pedig a napi munka, és kész. Hatvanhárom éves korban nem is jó túlfeszíteni a húrt.
RM Mondod ezt akkor, amikor próbáról próbára mész, s közben fellépések követik egymást…
OM Ez most valóban pörgős időszak, az Operettben a Csínom Palkót próbáljuk. A szubrett anyját játszom, kocsmárosnét. Abszolút nekem való feladat. Írtak egy kerettörténetet hozzá, ami szerint egy társulat próbálja a Csínom Palkót, és megjelenik három korosodó színésznő karaktere benne. Én vagyok a fityfiritty, Kállai Bori a díva, az arisztokratikusabb karakter, Lehoczky Zsuzsi meg Lehoczky Zsuzsi. És a koreográfus, Román Sanyi, isteni. A fiúk meg, a tánckar, ahogy csapásolnak, mennék, és harapnám a vádlijukat. Fantasztikusak! Az embernek tátva marad a szája. Népi táncosok is vannak a produkcióban, úgy ütik-vágják, hogy el fogsz ájulni. Csodálatos. Mondtam is a fiúknak a minap a próbán, hogy most már ne is menjenek haza, bulizzunk reggelig, úgy fölfokozták a hangulatot.
Még nincs hozzászólás