De hogy kerül ide az ex?
Mélyponton van, bocs. Anna engesztelőn a vállamra tette a kezét, majd bűntudatosan visszament hozzá. Exhez, akit a konyhában ültetett le. Ott sutyorogtak halkan. Anna kutyája, Rex is kint volt velük, csak én maradtam a szobában, a laptopom előtt.
Hallottam, hogy Ex olykor Rexhez beszél. Ex és Rex… Nevetni kellett volna ezen, de számomra éppoly feszélyező volt a helyzet, mint Anna számára. Már hónapok óta én éltem vele. Ex nem tudta ezt lenyelni. Sem kiköpni (amit nem lehet lenyelni, ki kell köpni, mondja Figaro).
A férfiak lassúak, különösen, ha valami fájót kell megemészteni. Anna elvesztését. Az én odaköltözésemet. Lea mesélte, emelte meg odakint a hangját Anna, hogy amikor a hörcsögeiről beszélt neked, te azt mondtad, NEKÜNK kutyánk van. Nekünk?! De hát mi már rég nem…
Ex hallgatott. Aztán mintha szipogott volna. Nem tudja, minek öltözzön fel reggel. Kinek. Mit várjon még. Annát érezhetően bűntudat kínozta. Ő adta ki csúnyán az útját. De azt is éreztem, nagy önuralommal tudja csak végighallgatni a siránkozását.
Ex, aki érkezésekor nem akart velem kezet fogni, besettenkedett, míg Anna pisilt. De nem engem méregetett, hanem a szobát. Azt én vertem be oda, mutatott egy szögre, amin egy repró lógott. Szerintem te egy szöget sem tudsz beverni.
Néztem, ahogy feláll egy székre. Ahogy leakasztja a képet, majd kiráncigálja a szöget a falból, és zsebre teszi. Mi a fenét csinálsz? – húzta össze a szemét dühösen Anna, és most már elküldte.
Pár héttel később ugyanez. Ők a konyhában Rexszel. A sutyorgás, a szipogás. Majd amikor Anna pisilni megy, Ex bejön.
Úgysem bírod sokáig mellette, szólalt meg. Senki sem bírja a hangulatváltásait, a hisztériáit. Kiről beszélsz? – kérdeztem csodálkozva. Anna velem még egyszer sem hisztériázott. Nem felelt, az új szögön lógó reprót bámulta. Majd megtudod, csak várd ki, mondta ellenségesen.
De nem tudtam meg soha. Anna velem nem az az Anna volt, akit ő ismert. Mert én sem az a valaki voltam, aki ő, Ex volt. Na, bírod még? – kérdezte a következő alkalommal gusztustalan, reménykedő mosollyal. A boldogságot el lehet viselni, döftem egyet bele.
Majd egy év telt el, mire megérezhette, hogy talán igazat mondok. Még mindig feljárt, hogy Annának sírja ki magát, de engem egyre ritkábban piszkált. Egyszer aztán én mentem ki hozzájuk.
Tudod, mondtam, elképesztő szerencse kell, hogy az ember jókor és kellő tapasztalattal felvértezve éppen azzal találkozzon, akivel találkoznia kell. Hogy rámosolyogjon a szerencse. De nincs más lehetőség, mint hinni benne.
Ex eddig Rexet bámulta, ahogy a lábamat nyalogatja, de most rám emelte a tekintetét. Hosszan. Érdeklődve.
Hónapokkal később ugrott fel újra. Pár percre, hogy visszaadja a szöget. Aztán megsimogatta Rexet, elment, én meg bevertem a szöget a falba, és felakasztottam rá Anna egyik fotóját.
Még nincs hozzászólás