A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Beleőszülünk, hogy sosem növünk fel

Mi vagyunk az Y generáció. Mi, akik a 80-as, 90-es években születtünk, a 2000-es évekig bezárólag. Ezért is hívnak minket millenniumi vagy ezredfordulós nemzedéknek is.

Fotó: Shutterstock.com

Párhuzamosan nőttünk fel a technikai fejlődés legszáguldóbb időszakával, és folyton versengenünk kell a fiatalabbik generációval, amely okostelefonnal jött a világra. Az a generáció is vagyunk, amely abban a tudatban nőtt fel, hogy mindenki különleges.

Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy bizonyítsunk a társadalomnak, szüleinknek, volt gimnáziumi osztálytársainknak, hogy mi mindent értünk el, közben meg súlyos önbizalomhiánnyal küszködünk.

Az idősebb generáció kutatói szerint mi vagyunk a legönzőbb, legfelelőtlenebb, legarrogánsabb és legnarcisztikusabb generáció, amely valaha ezen a bolygón élt. Azt mondják, anyagiasak vagyunk, nem törődünk a politikával, a közélettel, és ennek az az oka, hogy gyerekként túlzottan el lettünk kényeztetve.

Állítólag.

Szüleink a rendszerváltás után teljesen szabadnak akarták érezni magukat, egyre több gyerekes házaspár mert úgy dönteni, hogy a legjobb megoldás a válás. Sokunk szülei elváltak, és így valamelyik szülőnk biztosan hiányzott gyerekkorunkban.

Persze eszemben sincs kifogásokat keresni, és szüleinkre fogni, hogy 25 évesen miért kezdünk bele egy új diplomába, ahelyett hogy elhelyezkednénk végre. De ebben a világban olyan nagyon, de nagyon nehéz megfelelni, hogy igazán ki kéne tolni a felsőoktatási időszakot, sőt a felnőtté válást is.

Talán emiatt is csúfolnak minket, illetnek Pán Péter névvel, mert sajnos igaz, sokunk nehezen hagyja el a szülői házat, és a szülők nyakán marad akár 30 éves koráig is.

Az egész talán amiatt van, mert nagyok az elvárások. Rengeteg a lehetőség, sok mindenben vagyunk tehetségesek, és így a legfontosabb célunk az önmegvalósítás. A családalapításra pedig gondolni sem merünk, amíg nem vagyunk valakik. Legalábbis így hisszük.

Nem elég az, hogy jól fizető munkát találjunk, valami újat szeretnénk alkotni. Ezért is vagyunk olyan gyakran depressziósok. Az úgynevezett „spleen” jelenség is ezért ütötte fel újra a fejét, mely utoljára a romantika korában volt divat. Az élet kilátástalansága, a teher, hogy mi mindent kellene elérni, bénultsághoz vezet, és maró önsajnálatba torkollik.

Egyre többen próbáljuk művészi pályákon megvalósítani önmagunkat, elhagyván a biztos jövedelem ígéretét. Lelkünk mélyén ott bujkál a megmagyarázhatatlan fájdalom, búskomorság, amiről hajnalig tudunk filozofálni a kocsmákban, és közben úgy érezzük, sőt, meg vagyunk róla győződve, hogy senki sem ért meg bennünket.

Szerintem az itt a probléma, hogy hiányzik egy időszak a serdülőkor és a felnőttlét között. Nemzedékünk úgy érzi, hogy nem lehet secperc alatt, hirtelen felnőtté válni. Van egyfajta lappangási időszak a serdülő és felnőttlét között.

Ezt nevezhetnénk köztes állapotnak, vagy az önmegvalósítás szenvedős időszakának, valamiféle gyermek felnőttségnek, amely eltarthatna akár 35 éves korunkig is.

A gyermek-, a serdülő-, a felnőtt- és az aggkor közé jó lenne beiktatni egy korszakot, amelyben az Y generáció boldogan szomorkodhatna, tervezgethetne, elvethetné és újraépíthetné a terveit, hogy egyszer végre igazán megfelelhessen önmagának és főleg a világnak. 

Higgyünk benne, hogy igenis ott a remény, hogy egyszer majd büszkék lehettek ránk, mert mi vagyunk a fény, mi vagyunk az örök elégedetlenség, és ezért talán mégis sikerül egyszer helyrehoznunk az életünket.

Címkék: önmegvalósítás, felnőttkor, ygeneráció

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!