Az ember vagy fogyókúrázik, vagy hízik
Hát az éhezésről és a fogyókúrázásról regényeket tudnék írni. Azt hiszem, hogy hosszú életem során sokkal többet fogyókúráztam, mint amennyit nem.
Sokféle elméletet gyártottam arról, hogy miért is tölt be olyan nagy szerepet életemben az evés. Miért forogtak olyan sokszor az enni vagy nem enni kérdés körül a gondolataim.
Sokáig azt hittem, hogy minden evés körüli problémámnak az az oka, hogy kicsi súllyal születtem, ezért anyám folyton tömött. Ennek meg is lett az eredménye, az általános iskola harmadig osztályában már eléggé duci kislány voltam. S bár hetedikre lefogytam, magamat belül mindig kövérnek éreztem.
Holott nem voltam az. Voltak korszakaim, épp, mint neked, fiatal barátnőm, amikor inkább soványnak voltam mondható. De akkor is, mindig is, néhány kilóval kevesebb akartam lenni.
Soha nem éreztem magam elég soványnak. Akkor sem, amikor szerelmeim bizonygatták, hogy így vagyok jó, nekik soványabban nem is tetszenék. Én akkor csak diétáztam tovább. Ékes bizonyítékául annak, hogy nem másnak, magamnak akartam tetszeni.
Sajnos ez a soványságmánia már az én fiatalkoromban is divat volt. A csontsoványságot a múlt század hatvanas éveinek vége felé egy Twiggy nevű angol modell hozta divatba, akinek lábacskái mint pálcikák lógtak ki a miniszoknya alól.
Frizuráját az egyik leghíresebb angol fodrász, Vidal Sassoon találta ki, és ezrek másolták. Miként a tussal feltűnőre festett alsó szempilláit is. A csont és bőr, mindössze negyvenkilós modell megjelenése átalakította az egész divatvilágot. Az iránta való lelkesedés időtállónak bizonyult. Szerintem szerepe volt abban, hogy anorexiás lányok tízezrei éheztették csontsoványra magukat.
Twiggy nekünk is nagyon tetszett, és természetesen próbáltuk utánozni. Középiskolás koromban, az osztályban a lányok között a hashajtózás dívott. Volt olyan osztálytársam is, aki ha megevett egy zsömlét, azonnal hashajtót vett be rá. Nem is olyan régen, egy érettségi találkozónkon kérdeztem tőle, emlékszik-e a dologra. Sóhajtott. Azt mondta, persze, hiszen az emésztőrendszere azóta sem heverte ki azt a sokkot.
Amikor az ember fiatal, sok bolondságra hajlandó. Életemben se szeri, se száma az őrült fogyókúráknak. A napi kilenc kemény tojástól kezdve a napokig tartó éhezésig, minden volt már. Minden és mindennek a következménye is. Mert az őrületes fogyókúrákat mindig borzalmas lelkiismeret-furdalással kísért falások követték.
A fogyást hízás, az éhezést túlevés. S hiába tudtam, hiába tudom ma is, hogy a fejemben van a baj, nem tudok változtatni rajta. Akkor sem, ha tudom, hogyan kellene. Hiszen láttam. A férjem soha nem hízott meg, holott soha nem fogyókúrázott.
Egyszerűen a helyén kezelte az evést. Evett, amikor megéhezett, és abbahagyta, ha jóllakott. Nem lehetett olyan finom falat a tányérján, amit a szájába vett, miután jóllakott. A titka egyszerű volt, nem a stressz, nem a bánat, nem az idegesség miatt evett.
Szóval sok mindent tudok az evés körüli zűrökről, csak azt nem, hogy miként tudnék kiszabadulni a fogyás-hízás ördögi köréből. Hogyan tudnék az ételre ételként gondolni, ami arra való, hogy éhségünket csillapítsa.
Valószínűleg, ha eddig nem sikerült, már nem is fog. Szóval, vagy éppen fogyókúrázom, vagy éppen hízok. Mert ahogyan Popper Péter, a zseniális pszichológus mondta, az elhízáshoz vezető út fogyókúrával van kikövezve.
Még nincs hozzászólás