Anyukád hogy van?
Márk szel magának egy kis húst, és ahogy a szájához emeli, hirtelen észreveszi, hogy minden szempár őt figyeli. A tekintetek gyorsan más irányba rebbennek, és egy pillanatra ő is zavarba jön, de fiatal még, mosolyog.
Emma is mosolyog rá, és ez a legfontosabb, ráadásul titkon még a lábát is simogatja a lábával az asztal alatt. Mégis ez az a pillanat, amikor Márk rádöbben, hogy ha feleségül veszi Emmát, bizonyos értelemben az anyját, a húgát, sőt az apját is „feleségül fogja venni”.
Az esküvő után, ha vasárnap Emma szüleinél ebédelnek, Márk türelmesen hallgatja Emma apjának végtelen történeteit, hümmög, bólogat, félmosollyal nyugtázza őket.
Amikor Emma húga nyelvet ölt rá – látszólag évődő kis gesztus, de kiérzi belőle, hogy a kiskamasz betolakodónak tartja –, csak fél füllel hallja a megjegyzéseket, amelyeket Emma anyja tesz a lányának. Csak felesége éles válaszai hallatán rezzen meg olykor.
Otthon aztán vigasztalni próbálja, aki nehezen viseli, hogy anyja szüntelenül azt érezteti vele, nem jól csinálja a dolgokat, nem dicséri meg soha. Emma nem érzi úgy, hogy bízna benne, abban, hogy képes bármit megoldani. „Talán csak aggódik érted”, mondja bizonytalanul Márk.
Azon a szombaton, amikor Emma anyja váratlanul felcsönget, Márk csodálkozva látja, hogy Emma gyorsan bedobálja szanaszét hányódó ruháit a komódba.
Sőt kéri, hogy szórja be ő is a sajátjait, most semmi kedve szemrehányásokat hallgatni, de Márk nem mozdul, és különben is, már késő, szól a csengő.
Most először fordul elő, hogy Emma anyja élesebb megjegyzést tesz rá szemtől szemben. „De én nem téged vettelek el, hanem őt!”, vág vissza Márk, azzal kihúzza a komód fiókját.
Emma anyja nem csönget fel többé, ellenben sűrűn telefonál a lányának. Márk csak Emmát hallja, de könnyű kitalálni az anyja szavait: ő, Márk rontotta el, trehány nő lett, még a ruháit sem képes elrakni, Márk miatt lett ilyen undok vele is.
Emma egyre ingerültebb, „Mert szerinted a ruhák a legfontosabbak az életben, ugye?”, fakad ki, majd lecsapja a telefont, sír, bűntudata támad, és végül sóhajtva visszahívja az anyját, hogy ne haragudjon.
„Valamit tennünk kell”, mondja egy nap Márk.
Múlnak az évek, már csak ritkán ebédelnek Emma szüleinél. Márk érdeklődő arccal hallgatja Emma apjának unásig ismert történeteit (a gondolatai valójában messze járnak),
Emma húga pedig már nem foglalkozik velük, ebéd után bezárkózik a szobájába a telójával, Emma pedig lefegyverző mosollyal mondja anyja minden megjegyzésére: „Tényleg, nahát, erre nem is gondoltam, igazad van, mama!” Az anyja kinyitja a száját, de képtelen bármit mondani.
Otthon aztán Márk és Emma egyből kinyitja a komódot, és vad nevetéssel kidobál belőle mindent. Afféle rítus ez már náluk, mielőtt nevetve, szorosan megölelnék egymást.
Még nincs hozzászólás