Anya csak egy van
Szülei mindenkinek vannak. Még akkor is, ha már nincsenek, vagy sosem voltak. Vannak, mert ott hordozzuk őket a génjeinkben, a sebeikben, a sikereinkben. Tőlük függ az önmagunkhoz - és mindenki máshoz fűződő viszonyunk.
Az anyánk áldozatot hoz, átengedi a testét kilenc hónapon át, majd szinte kettéhasad, hogy a világra hozzon. Édesanya - azt szokták mondani, ez a legszebb szó a világon. Képzeteinkben egy lobogva szerető, végtelenül türelmes, csupa mosoly és csupa jóakarat, óvó, ölelő anya jelenik meg.
Ő a legfontosabb kapcsolat az életünkben, általa tudunk emberré válni, nővé, anyává. De mi van, ha az anyánk mégsem olyan mesebelien jó, türelmes és szerető? Mi van, ha egyszerűen csak emberi, tele sérelmekkel, sebekkel, félelemmel, féltékenységgel? Ha rideg, ha eltaszít, ha nem szeret? Mi van, ha az ő anyja sem volt jó, és nem tanította meg, hogyan kell jó anyának lenni?
A barátnő
Júlia anyja szexi volt, a dereka karcsú, a haja szőke, kora pedig nem volt. Ahogy férje sem, mert amikor Júliával teherbe esett, a fiúja elhagyta, és azóta is csak kalandozni jártak hozzá a férfiak.
Amikor Júlia tizenhét évesen beleszeretett Ádámba, Júlia anyja úgy negyven lehetett, de inkább ő viselkedett tiniként. A lányával és Ádámmal járt szórakozni, utazni, kocsmázni, bárokban töltötték a szombat estéket.
Egy nap Júlia az anyját Ádámmal találta az ágyban. A tekintete megfagyott, nem mozdult a meztelen párról: az édesanyjáról és a szerelméről. Az anya - látva lánya reakcióját - színpadiasan felnevetett, aztán valami olyasmit mondott, hogy jaj, most mit vagy úgy oda, ez csak szex.
Ezután gyakran megesett, hogy osztoztak egy férfin, akit általában Júlia vitt haza. Tíz évvel később az anya egyre kétségbeesettebben kapaszkodott a lányába, gyakran zokogott, hogy magányos és öreg, volt, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött.
Júlia egy nap összepakolt, és meg sem állt Franciaországig, ahol (egy évekig tartó drogozást követő rehabilitáció után) férjhez ment. Félévente egyszer felhívja az anyját telefonon.
Én megvédelek, anyuci!
Hétéves voltam, amikor a szüleim elváltak - meséli a harminckét éves Tímea. - Szörnyű házasság volt, éjszakánként bepisiltem, mert a szüleim folyton ordítoztak egymással, anyám mindent a földhöz vágott, és borzasztó dolgokat mondott apunak.
Egyszer apám megütötte. Anya a falnak esett, beverte a fejét, és szörnyen vérzett. Hirtelen csend lett. Ott álltam két lépésre tőle, de nem tudtam megmozdulni. Csak bámultam az anyámat, aztán az apámat, a dühtől kivörösödött arcát.
Végtelennek tűnő ideig álltunk ott, míg végre apám odahajolt anyához, felemelte, az ágyra tette, és hívta a mentőket. Anyámat elvitték, én pedig hisztérikus zokogógörcsöt kaptam, hogy nem akarok apámmal maradni, mert félek tőle.
Apám felhívta a nagyit, hogy vigyen el magához, és mire két hét múlva hazakerültem, és anyu is kijött a kórházból, apám már nem volt sehol. Anyámmal ez az eset megváltoztatta a kapcsolatunkat, úgy éreztem, mostantól az én dolgom őt megvédeni.
Rítussá vált, hogy együtt gyűlöltük az apámat, aki őt bántotta, és sírtunk. Azóta is az ő fájdalmáról és védelméről szól az életem. Minden másnap felmegyek hozzá, bevásárolok neki, elintézem a dolgait, ki is takarítok nála, pedig még csak hatvankét éves.
Ha egy nap nem megyek valamiért, felhív, és elsuttogja, hogy nagyon beteg, fel sem tud kelni, talán meg is fog halni, és nekem iszonyú bűntudatom támad, amiért elfeledkeztem róla.
Majd én tudom, mi jó neked!
Anyámnál nincs keményebb ember a föld kerekén - mondja a 29 éves Anna. - Férfinak kellett volna születnie és katonának állnia. Soha nem volt szabad sírnom előtte, akkor se, ha vérzett a térdem, soha nem ölelt magához, ha beteg voltam, és minden apró hibáért ordítozott és összevert.
Ma már nem élek otthon, másik városba költöztem, de félek az emberektől, félek, hogy észreveszik, mennyire nem vagyok tökéletes. Félek, ha hibázom, kiabálni fognak velem.
Az anyám még ma is próbál beleszólni az életembe, szerinte csak ő tudja, mi a jó nekem, mert nekem még mindig nem nőtt be a fejem lágya. Gyűlöli, hogy még mindig nem mentem férjhez, és hogy nincs unokája.
Ha tudná, hogy több szeretőm is van, mind nős férfi, valószínűleg péppé verne. Kéjes örömöt okoz, hogy hazudok neki, és hogy azért sem élek úgy, ahogy ő helyesnek tartaná.
A fenti beszámolók meglehetősen szélsőséges esetekről szólnak, de mindenképp jól ábrázolják a kóros anyai viselkedés hatását a felnőtté válás után.
A rossz anya nyomán a felnőtt nő kétféleképpen fog viselkedni: vagy egy életre az anyja engedelmes kislánya marad, kapcsolatai sorra becsődölnek, és a bűntudat motiválja a döntéseit, vagy pedig fellázad, és azért sem úgy él, ahogy az anyja elvárná. Mindkét eset rabság.
A szabad felnőtt ember nem valaki kedvéért vagy valaki ellenére él úgy, ahogy, hanem saját akaratából, saját örömére. Popper Péter egyik előadásán azt mondta, az állatvilágban csak addig szülő a szülő, amíg az utód fizikailag gondoskodásra szorul, addig viszont meghalni is képes, hogy megvédje.
Ha azonban az utód eléri az ivarérett kort, a szülő kiszáll a képből, és csaknem idegenné válik számára az ivadéka. Popper szerint az emberek számára is tanulságos lehetne ez, engedni kellene a felnőtt gyereket a saját útján járni, és csak akkor támogatni, segíteni, ha kéri.
Fojtó szeretet
Gyakran megesik, hogy a szülők közti konfliktus miatt az anya túlzottan a lányára támaszkodik, pajzsként használja őt a férjével szemben, és ezt a "szükségem van rád, védj meg" játszmát élete végéig is játszhatja. Az ilyen lány talán soha nem lesz képes elszakadni az anyjától, és a saját párkapcsolatai is rendre kudarcba fulladnak.
Akár túlzottan óvó, rátelepedő, szeretetével megfojtó egy anya, akár rideg és elutasító, mindkét esetben rombolóan hat a lányára minden életszakaszában. A hosszan elhúzódó női betegségek vagy diagnosztizálhatatlan rosszullétek hátterében gyakran ez a fájdalmas anya-lánya viszony áll, ahogy az anorexia és a bulémia, illetve a drog- és alkoholfogyasztás okozói is lehetnek az anya bánásmódjából adódó pszichés problémák.
Senki sem tökéletes
Susan Forward (a Mérgező szülők című könyv szerzője) szerint szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk, melyek velünk együtt fejlődnek. Egyes családokban ezek a szeretet, a kölcsönös elfogadás és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a szégyené, a bűntudaté, a keserűségé és a kényszeré.
Egy szülő sem tökéletes, de ez nem baj, hiszen ők is emberek. Donald Woods Winnicott brit pszichoanalitikus úgy fogalmazott, hogy a csecsemőknek, kisgyermekeknek "elég jó" anyai gondoskodásra és egy "elég jó" környezet biztosítására (itt nagy szerepet kap az apa) van szükségük az egészséges érési folyamatokhoz.
Az elég jó szülő legfőbb ismérve, hogy aktívan képes alkalmazkodni gyermeke szükségleteihez, ezáltal megfelelő támaszt nyújthat a kicsi fejlődéséhez.
A gyerekek fel tudják dolgozni az alkalmankénti dühöt, ha alapvetően sok szeretetben és megértésben részesülnek. Sérüléseket azok a szülők okoznak, akiknek túlnyomórészt a negatív megnyilvánulásaik vannak jelen a gyerek életében.
Susan Forward a cikk alapját képező könyvében ezeket a szülőket a mérgező jelzővel illeti. Az általuk okozott érzelmi károsodás ugyanis a méreghez hasonlóan terjed szét a gyermekben, és a felnőtté válással az elszenvedett sérelmekből táplálkozó fájdalom egyre csak fokozódik.
A méreg hosszú távú hatása, hogy olyan gondolatokat generál, mint a "nem bízhatok meg senkiben", a "nem vagyok méltó a szeretetre" vagy az "úgysem viszem semmire".
A mérgező szülők felnőtt gyermekeiben közös, hogy meglehetősen hasonló tünetektől szenvednek: sérült önértékeléstől és bűntudattól (tudatosan vagy tudattalanul önmagukat hibáztatják azért, mert a szüleik bántották őket), valamint az alkalmatlanság marcangoló érzésétől. Ezek pedig az önutálat és a destruktív viselkedésformák előidézői.
Azonban van ellenszer! Noha az előállítása meglehetősen időigényes, fáradságos és komplex folyamat, de kitartó és tudatos munkával minden ember képes átírni a maga sorskönyvét - mely Eric Berne (A Sorskönyv szerzője) szerint a kora gyermekkorban "megírt" és magunkkal hurcolt terv arról, hogy hogyan fogunk élni és meghalni.
(Forrás: Mindset pszichológiai szaklap; Gerhárt Réka pszichológus)
Még nincs hozzászólás