'Annyira vigyázok, hogy ne legyek színésznős'
A kétéves Ridikül Magazin interjúiban nagyszerű művészek, sportolók, tudósok szólaltak meg, akárcsak a Ridikül első ötszáz adásában, a stúdióban. De mind közül az egyik legszeretetreméltóbb ember a legnagyobb magyar színésznő, Törőcsik Mari. Aki, akárcsak most a Magazin, nemrégiben születésnapját ünnepelte.
Kendőt kér a vállára. Megköszöni. Szorosabbra kéri. Még egy köszönet, aztán egy sóhajszerű „jaj!”, majd egy hangosabb „kezdhetjük, drága!”
RIDIKÜL MAGAZIN Nagyon megijesztett tegnap, amikor telefonon beszélgettünk. Azt mondta, alig eszik, negyvenegy kiló. Valóban annyi, vagy csak úgy gondolja?
TÖRŐCSIK MARI Lehet, hogy már annyi sem vagyok. Karácsony táján voltam annyi, Velemben. Ráálltam a mérlegre, negyvenegyet mutatott. Azóta fogytam. Olyan vagyok, mint az aszalt szilva.
RM Mondja nevetve.
TM Jaj, istenem! Hát mit csináljak? Majd megpróbálok enni. Vacsorázni nem tudok, csak ebédelni. Egy kicsit.
RM A nyolcvanadik születésnapját követően a szülőfalujában, Pélyen járt nemrég. Megható volt, ahogy ott ült a templomban, az oltár előtt, és eleredtek a könnyei.
TM Annyira vigyázok, hogy ne legyek színésznős, de ott nem bírtam, elsírtam magam. Még Tarnaszentmiklósról is átjöttek. Ott született az apám. Oda jártunk Törőcsik nagyapámhoz. Nagyon sok ember volt a templomban. Áradt felém a szeretet.
RM Mennyi idő után jutott el újra Pélyre?
TM Szolnokon játszottam, amikor legutóbb ott jártam. Az unokaöcsém is, aki egy nagyvállalat elnök-vezérigazgatója, és miniszterek viszik magukkal gazdasági tárgyalásokra, szereti Pélyt. Ő is ott született. A falu végén épített egy tornácos házat, ahonnan ellátni egészen a Mátráig. Szolnokról elég gyakran meglátogattam.
De a templomban most elmondtam: a szívem hasad meg, hogy ott van a falu közepén a nagyapám mozija, ahová az ő halála után, 1940-ben beköltöztünk, ott éltem a gyerekkoromat, és hagyják pusztulni, ahelyett, hogy faluház lenne, vagy valami más.
Azt a házat, ahol egész pici gyerekként éltem, már rég másvalaki lakja, de ott állt a kapu előtt a 13-as kilométerkő. Apámnak a 13-as volt a száma, és 13-án is halt meg. És most, képzelje el, az unokaöcsém visszaszerezte valahonnan azt a régi kilométerkövet!
Na de a mozi! Élt nálunk egy érsek, a családja nagyon gazdag volt, bejárta Európát, Ázsiát, utazott Amerikába, de ott akart maradni Pélyen, hogy bevezeti a kulturális életet. Imádta apámat, anyámat, a moziban előadások voltak, szép díszletek, padok, tonettszékek, karzat is volt, ahonnan vetítették a filmeket, aggregátorok működtették a reflektorokat. Ilyen még Egerben sem volt.
És ezt most mind hagyják pusztulni. Tönkrement a futballpálya is, amit a leventék ültettek körbe fákkal. A templommal szemben van a két nagy tantermes iskola, ahova jártam, az is az enyészeté. Nem tudom, miért hagyják.
RM Koncz Zsuzsa, aki szintén pélyi, mesélte nemrég, hogy Mari édesapja és az övé kollégák voltak.
TM Igen, mert Koncz Kálmán éneket tanított, apám pedig iskolaigazgató volt. Nagyon szeretem Koncz Zsuzsát. Ott voltunk a lányommal egy koncertjén pár éve.
Utána felhívtam őt, hogy tudod, Zsuzsa, te olyan konzekvens vagy, annyira értesz magadhoz, azt is pontosan megérezted, meddig lehet olyan hosszú a hajad, mikor kell levágni, meg hogy mikor mit vegyél fel. És abban is konzekvens voltál mindig, hogy milyen dalokat énekelsz. Te a szakmád királynője vagy.
RM Mondta egy másik királynő, akit az édesapja kuglifejűnek hívott. Ne haragudjon, én ezen csak mosolyogni tudok.
TM A nővéremnek, aki olyan gyönyörű volt, mint Rita Hayworth, vékony arca volt, a húgomnak meg szív alakú. Az én fejem mindig kerek volt, mint most is, e! Hiába vagyok lefogyva, kuglifejem van. „Gyere ide, te kuglifej!” – mondta apám. De én szerettem, hogy így hívott.
RM S az édesanyja?
TM Ő rendesen. Marikának.
RM Szinte látom, ahogy a pélyi határban sétálva arra vár, hogy felfedezze valaki.
TM Hát képzelje csak el! Tényleg így volt.
RM Évekkel később aztán Fábri Zoltán felfedezte, amikor Pataki Marit kereste a Körhintába.
TM Fábri a próbafelvételen fedezett fel. Nála játszottam először. De legeslegelőször Gellért Endre figyelt fel rám. A felvételin. Csakhogy látták az életrajzomban, hogy harmadikos gimnazista vagyok, meg hogy jól tanulok, ezért arra kértek, végezzem el előbb a negyediket, s aztán jöjjek vissza.
Bánatomban beültem a Belvárosi templomba, ahol majdnem rám zárták az ajtót, kiabálnom kellett, hogy még itt vagyok. A következő évben aztán felvettek. Gellért imádott engem. Ő adott át Major Tamásnak, hogy engem a Nemzetiben kell felnevelni.
RM „Ha az ember szeret valakit, nem sértődik meg minden baromságon” – mondta nemrég. Simon Zsuzsának, aki nem engedte ki a Körhintával Cannes-ba, meg tudott bocsátani?
TM Nem foglalkoztam én ezzel. Gellért Endre elsőéves főiskolásként kiadott a filmbe, tudta, hogy Fábri kiváló ember. Simon Zsuzsa pedig, szerintem dühében, nem engedett ki Cannes-ba. Ennyi a történet. De a párizsi bemutatón már ott voltam, s később Cannes-ban is nagy ünneplésekben volt részem.
RM Születésnapján is pompázatos estében lehetett része a Nemzetiben. Szereti, ha ünneplik?
TM Először a színpadra akartak ültetni, mondtam, hogy nem. Az első sor szélén ültem a nézőtéren. A hetvenedik születésnapomon a férjem, Maár Gyula ült mellettem, most, a nyolcvanadikon Koltai Lajost kértem meg. Maár Gyula legjobb barátja volt, operatőre, ő fotózta a Dérynét is. A lányomat is megkértem, hogy üljön mellettem, de őt nem lehet rávenni ilyenre, az nem létezik!
A gimnáziumban sem árulta el, kinek a lánya, csak amikor oroszórán életrajzot kellett írnia. Apám rendező, anyám színész. Többet nem árult el. Kérdezte tőle a tanárnő, hogy Maár Teréz, ki a te édesanyád? Biztos azt gondolta, hogy valami vidéki színésznő. Törőcsik Mari, mondta a lányom. Mindenki röhögött. Nem hitték el neki.
De hogy szeretem-e, ha ünnepelnek? Dőlt felém a tehetség, áradt felém a szeretet. Az volt azon a nemzeti színházi estén a legszebb. Mondta is valaki, hogy: „először mindenki csak téged szeretett, Mari, utána már egymást is szerettük. Függetlenül attól, hogy ki melyik párthoz tartozik.” Hát nem gyönyörű?
RM „Bátrabban, merészebben nézem az életet, amióta Maár Gyula elment” – mondta nekem a nyáron, velemi diófája alatt. Mire gondolt pontosan?
TM Jaj, istenem, ezt nem lehet így megmagyarázni! Ezt csak érzékelni lehet. Ugyanúgy játszom most is, mint Maár Gyula életében, nem lettem jobb színésznő, csak bizonyos pillanatokban megengedek magamnak olyan dolgokat, amiket régebben esetleg nem mertem.
Zsámbéki Gábor mondta nemrég, miután megnézte a Brandot a Nemzetiben, hogy ma már ritka Magyarországon az olyan előadás, amelyikben mindenki jó. Ez olyan. Majd hozzátette: „Zsótér Sándor nagyon jó rendező, de maga olyan dolgokat csinál, Mari, hogy nincs a világon rendező, aki ezt így magának le tudná diktálni. Maga engem úgy meg tud lepni, hogy majd' leesek a székről.” Jó, nem?
RM Mivel a Ridikül is születésnapot ünnepel, engedjen meg egy idevágó kérdést. Nem csinált titkot belőle soha: a Kossuth-díját elveszítette. Ridikült hagyott már el valaha?
TM Nem tudok róla. A Kossuth-díjam, ami régen egy kis koszorú volt, nem olyan nagy szobor, mint ma, a költözéseim során veszett el. Tudott erről Gobbi Hilda is, ezért amikor létrehozta a Színészmúzeumot, és kapott egy jó nagy zacskó Kossuth-díjat, hogy kitehessen belőle párat, küldött egyet nekem is.
Ridikülöket sosem gyűjtöttem. Apám mindig azt mondta édesanyámnak: „Anyóka – mert mindig így szólította, ha kedveskedni akart neki –, a legfontosabb a fej és a láb. A kalap és a cipő.” Én is csak erre költöttem. Hat-hét évre volt egy-egy ügyeletes fekete ruhám. Különben nem öltözködtem, kozmetikushoz sem jártam, sose készítettem ki magam, negyven éve már filmben sem, színházban sem sminkelek.
De a legszebb kalapjaimat elajándékoztam Bara Margitnak. Azt mondtam, hetvenéves kor után már csak ő hordhat kalapot, mert ő olyan szép. A drága lányomnak vettem egyszer Párizsban egy olyan kalapot, hogy azt elmondani sem tudom. Jól is állt neki, de nem hordja. Sapkázik.
A lábunk is egyforma, de nem létezik, hogy az én gyönyörű cipőim valamelyikét felvegye. Még az öt centi magasat sem szereti.
RM Két filmben játszott a nyáron. Kamondi Zoltán és Mészáros Márta rendezésében.
TM Kamondinál nem tudtam eldönteni, ki vagyok, mi vagyok. Csak azt tudom, hogy Hegedűs D. Géza a fiam, és végig vigyáz rám, szeret, én meg ülök a tolószékben. Mészáros Márta forgatókönyve annyira tetszett, hogy mondtam is neki, ebből kötelességed jó filmet csinálni. Már jelezte, hogy úgy néz ki, sikerült.
RM A Nemzetiben is új szerepet vállalt. Az idős Galileit játssza majd Zsótér Sándor rendezésében.
TM Rávett, megint rávett ez az őrült ember, hogy játsszam nála, mert tudja, hogy szeretem. Ibsen Brandjában a bolond kislányt is rám osztotta. De most az öreg Galilei… mondtam neki, hogy ember, mindenki tudja, még a kisiskolások is, hogy kicsoda ez a Galilei, erre nekem adja. Mire azt felelte: „Magyarországon Brechtet csak maga tud játszani!” Na, jól van, menjen a francba, megcsinálom, mondtam.
RM Sok a szöveg?
TM Hál’ istennek, nem.
RM Mivel búcsúzunk? Mit kívánjak? Jó étvágyat?
TM Hát igen, hogy egyek már.
RM Egy kis pilseni?
TM Az mindig jól jön. Hozhat legközelebb is. Csókolom!
Még nincs hozzászólás