Amivel tuti leveszlek a lábadról
Luca a mászóka tetején ücsörög. Felkapaszkodom hozzá, gömbrágóval kínálom. Később a libikókán félénken megkérdezem, akarja-e, hogy kicseréljük a rágónkat. Még este is az övét rágom, pedig már semmi íze. Másnap elmondja, ő is ugyanígy tett. Aztán évtizedekkel később hozzáteszi: "Az egyik legszebb szerelmi vallomás volt életemben."
Hazafelé tartok a suliból, az elsős kis Anna lépked előttem, kezében hegedűtok. Nagy vágya teljesül végre: megtanulhat hegedülni. De a zeneiskola súlyos, ódon ajtajához érve nem várt dolog történik. Nem éri fel a kilincset.
Könnyes a szeme, észre sem vesz, amíg oda nem nyúlok, hogy kinyissam neki az ajtót. Egy évvel később meghív első fellépésére. Úgy érzem, nekem játszik: szörnyű hamisan, de szerelemmel.
"Maga olyan más", mondja a nyakszirtemet simogatva Dorka, aki jóval érettebb nálam. Kamaszok vagyunk, de magázódunk. Lesütöm a szemem, most először csókolóztunk, és félek, neki nem volt jó. "Derűs és vicces", mondja. "Nincs az arcán szenvedés, mint sok mély érzésű fiúnak, akik önmaguk foglyai."
Megtörtént. Kint szakad a hó, szeretnék kirohanni a tájba és beleüvölteni: megtörtént! De csak fekszem tovább Laura mellett, a lábunk összekulcsolva, meztelen hátát cirógatom-simogatom még hosszan. "Még senkinek nem voltam ilyen fontos utána is", mosolyodik el. "Az hogy lehet?", csodálkozom el.
Vége a meccs első félidejének, kislattyogok a konyhába kávéért, Fanni épp mosogat, átölelem hátulról, "Ne, most ne", ellenkezik, finoman kiveszem a kezéből a tányért, és továbbra is hozzásimulva, átkarolva befejezem helyette a mosogatást. Nem moccan, nem ad ki hangot, csak teste apró rázkódásai árulják el, hogy belül nevet.
Nina még alszik mellettem. Felkönyökölve, kedvtelve nézegetem. Egyszer csak felpattan a szemhéja, szeme összeszűkül: "Mit csinálsz?" "Még mindig nagyon tetszel nekem", suttogom. Halványan elmosolyodik, a szeme újra csukva, csak karjával nyúl felém, és nyakamnál fogva magához húz.
"És kész is", mondom, miután pillanatok alatt felraktam a pelenkát a babára. Rutinos vagyok: hetekig pelenkáztam két szalmonellás gyereket, sokszor egyszerre, sokszor ötpercenként. Kata elképedve néz rám, behívja a férjét, hogy neki is mutassam meg. Kissé vonakodva, de megteszem. Úgy van, ahogy sejtettem: a férj ellenségesen méreget.
A fiúcska sebesen közeledik gördeszkájával a járdán. Látom, Rozi pasija rá akar szólni, de én finoman beljebb húzom őt a járdán, hogy a fiú elférjen. "Akkor arra gondoltam, inkább tőled szeretnék gyereket", vallotta meg később nevetve Rozi.
"De én nem vagyok gazdag", mondtam Lizának. Vállat vont: "A pénz önmagában mit sem ér. Szeretem, hogy józan vagy, humoros, őszinte. Hogy végig azt érezhettem, nagyon akarsz engem, erősen. Meg aztán, tudod, megtanítottál a legfontosabbra: nem elég szeretni az életet, hinni is kell benne."
Még nincs hozzászólás