'Amióta az eszemet tudom, csak a történelem érdekelt'
Kiállításmegnyitón, tárlatvezetésen oly bensőségesen tud beszélni régmúlt korok szereplőiről és eseményeiről, mintha csak a nagypapájával közösen átélt történetekről számolna be. Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, miközben egy nagy múzeumot és intézményhálózatot vezet, aktív kutatója, szakírója és nemzetközi téren is elismert előadója a magyar történelemnek.
RIDIKÜL MAGAZIN Már az egyetemen köztudott volt, hogy a szabadságharc érdekli, azóta is közeli ismerősként beszél a szereplőiről. Nem unja?
CSORBA LÁSZLÓ Amióta az eszemet tudom, csak a történelem érdekelt, ami mindig hajdanvolt történetek fölkutatásaként és újrameséléseként élt az agyamban. Könyvmoly voltam, imádtam a kalandos történeteket, az utazásokat, az egzotikus tájakat és a különleges hősöket, Irántól Turánig, Marco Polótól Kőrösi Csomáig, minden mennyiségben, a legjobb minőségben. Hogyan is lehetne mindezt megunni?
Soha eszembe nem jutott, hogy mással is foglalkozhatnék felnőtt életemben. Az egyetemen, persze, ez a parttalan érdeklődés valóban fókuszálni kezdett – elsősorban kiváló professzorom, Szabad György hatására – a 19. századi történelem egyes kérdéseire. De máig foglalkozom egyháztörténettel és a magyar–olasz kapcsolatok történetével a korábbi és a későbbi korszakokból is.
RM Ön szerint kik a legpozitívabb szereplői a magyar történelemnek?
CSL Hadd legyek szubjektív, és hadd fordítsam át a kérdést arra, kiknek a történelmi teljesítményét szeretném a legszélesebb körben megismertetni honfitársaimmal és a nagyvilággal. Nos, a „haza és haladás” szellemében alkotó magyar reformkor négy legnagyobbja: Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc és Kossuth Lajos nézeteiről és tetteiről gondolom azt, hogy századokat átívelve is mérce lehet mindannyiunk számára.
RM Ha kívánhatna hármat mint múzeumigazgató, mi lenne az?
CSL Amit Montecuccoli a háborúhoz: pénzt, pénzt és pénzt. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a pénz a múzeumi életben boldogít.
RM Mi van külföldön olyan tárgy, amit az MNB megvehetne a múzeumnak, aminek feltétlenül itthon lenne a helye?
CSL Van bőven ilyen. Említek pár példát.
Néhány éve egy különleges festmény került aukcióra Párizsban: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem fogadja a Fényes Porta követeit. A gyönyörű képen a gyulafehérvári fejedelmi rezidencia belső falait keleti pompájú csempék borítják, a híres izniki török kerámia, ahhoz hasonlóak, amelyek Sárospatakon maradtak fenn a Vöröstorony egyik sarokszobájában: bokályosház a neve. Sajnos egy török milliomos elhalászta előlünk.
Bécsben bukkant föl egy aukción az a Leica fényképezőgép, amelyet Robert Capa – a magyar Friedmann Endre – fotómasinái közül őrzött meg az édesanyja. Sajnos ennek is csalódottan figyelhettük az égbe szökő licitjét.
De a látókörünkbe került pár éve az a drágaköves aranyszelence is, amelyet William Tierney Clark, a Lánchíd tervezőmérnöke (csak névrokona az építést irányító Adam Clarknak – a szerk.) kapott ajándékba a nagy mű alapkő-letételekor V. Ferdinánd magyar királytól. Sajnos a tulajdonosa nemrég váratlanul eladta, így egyelőre eltűnt a látókörünkből. Persze, olyan tárgyakat is ismerünk, amelyek megvannak és megszerezhetők, ezek ügyében folyik az előkészítő munka.
RM Múzeumi munkájában milyen külföldi tapasztalatokat hasznosított?
CSL 1992–1993-ban egy évet az Egyesült Államokban tanítottam az Indiana University vendégtanáraként, majd 1998–2007 között a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatója és igazgatója voltam. Feleségem, Papp Tímea tanárnő és a gyerekeink, Gergely, Vera és Eszter velünk együtt élték át és élvezték ezeket az izgalmas éveket.
Persze, ekkor még „csak” a múzeumok pompás tárlatait csodáltuk, de utóbb kiderült, hogy a New Yorktól Los Angelesig, Londontól Párizsig, Milánótól Palermóig meglátogatott sok tucat kiváló gyűjtemény és intézmény kincsei és kiállítási politikája máig értékes összehasonlító bázisként szolgál itthoni múzeumvezetői munkámban.
RM Köztudott, hogy néhány éve, a múzeum költségvetésének csökkentése idején, Ön is beállt teremőrnek, hogy ne kelljen más posztról munkatársakat elbocsátani. Hol, melyik részen volt teremőr, és ez az elvonós időszak véget ért-e, vagy csak belerázódtak a filléreskedésbe?
CSL 2011 során az egész hazai kulturális intézményrendszer nehéz anyagi helyzetbe került: a Nemzeti Múzeumban is mintegy hatodával csökkent a dologi, és mintegy ötödével a személyi állami támogatás összege. Ez olyan, mintha az öt ujjunkból egyet levágnának, de azért ugyanúgy kell eljátszani a Liszt-rapszódiát...
Nos, ekkor vállalták azt a múzeum munkatársai, hogy átvesszük a teremőri feladatokat arra az időre, amíg sikerül annyi tartalékot képezni, amiből egy korszerűbb teremfigyelő- és riasztó műszaki rendszerrel kiválthatjuk a termenkénti őrzést.
Úgy tartottam igazságosnak, ha ebből a munkából én is kiveszem a részemet, így a három részre szakadt Magyarországot, továbbá a reneszánsz és a barokk kor emlékeit bemutató termekben felügyeltem a látogatói hadakat. Ez a korszak majdnem egy évig eltartott, míg azután az említett műszaki fejlesztéssel megoldottuk a problémát.
RM A Nemzeti Múzeumnak kilenc filiáléja van, egész kis múzeumi birodalmat igazgat velük együtt. Nem teher ez a sok „végvár”, nem lenne jobb ezeket leadni?
CSL Leadni? Szó sem lehet róla! És boldog vagyok, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum „leányintézményeivel”, a filiálékkal otthon van egész Magyarországon. Esztergomban az Árpád-kori királyi vár, Visegrádon az Anjou- és Mátyás-kori királyi palota, Sárospatakon a Rákócziak reneszánsz várkastélya fontos és kiemelkedő része nemzeti hálózatunknak.
Az utóbbi időben hálózatunk tovább gyarapodott: az esztergomi Balassa Múzeum, a balassagyarmati Palóc Múzeum, a nyírbátori Báthori Múzeum, a vajai Vay Ádám-kastély muzeális kiállítóhelye ugyanúgy hozzánk tartozik, mint a Villa Baláca késő római villagazdasága a Balaton-felvidéken. A Vértesszőlősi Őstelepen pár hete emlékeztünk meg róla, hogy Vértes László ősrégész ecsetjével épp fél évszázada söprögette ki a kőbánya törmelékéből Samu tarkócsontját.
RM Mi a feladata ma egy „nemzeti” múzeumnak?
CSL Az egységesülő Európában – ez ma már nem kétséges – nem olvadnak föl a nemzetek, de együttélésük módja, körülményei, keretei és feltételei jelentős mértékben megváltoznak. A magyar nemzet mint közösség ezért – amiként arra számos, egyre súlyosabb konfliktus figyelmezteti a határokon belül és kívül – mindinkább arra kényszerül, hogy radikálisan újragondolja a társadalmi csoportok együttélését eddig koordináló stratégiáját.
A 19–20. század hagyománya hihetetlenül fontos örökség, ami a magyarul beszélők közösségi identitásának alapvető rétegét adja. De arra ma már nem alkalmas, hogy ennek alapján lehessen megoldani a jelen világ egyre durvább összeütközéseit.
Ezt a hagyományt tehát újra kell értelmezni, ha mint örökséget meg akarjuk őrizni és tovább akarjuk adni az utánunk jövő nemzedékeknek. Aligha kétséges, hogy ebben a nehéz nemzeti munkában, a szellemi tisztázásban és az eredményeknek a közvéleményhez közvetítésében a Magyar Nemzeti Múzeum igen fontos szerepet tölthet be.
Akkor marad hű „régi nagy híréhez”, ha csodálatos gyűjteményeinek nagyszerű kincsei révén akár „vitatkozó” és „kísérletező” tárlatokon is szembesíti a közönséget, a közvéleményt a modern nemzetépítés, az egyéni és a közösségi cselekvés és gondolkodás legfrissebb problémáival, konfliktusaival.
RM Mi lenne egy szíve szerinti nagy kiállítás tematikája, ha a pénz nem számítana?
CSL A földkerekség híres, nagy múzeumaiban őrzött magyar vonatkozású műkincsek „hazalátogató”, gyűjteményes tárlata.
RM Milyen nemzetközi konferencián vett részt utoljára, és miről beszélt ott?
CSL Lassan húsz esztendeje, hogy egy New Yorkban publikált, angol nyelvű kötetben megírtam Buda és Pest történetének a napóleoni háborúktól a városegyesítésig terjedő szakaszát. A manchesteri egyetemen, mint kiderült, ismerték ezt az írásomat, és fölkértek, hogy tartsak előadást a rendezvényen.
RM Bár sok ideje nyilván nem marad, hiszen a múzeum mellett egyetemen is tanít, Ön mégiscsak történész, kutató ember. Min dolgozik most, s mikor tud rá időt szakítani?
CSL Azt szoktam mondani, hogy „éjszakai történész” vagyok, vagyis ha a levéltárba, könyvtárba járásra valóban nem is jut igazán idő, azért kisebb cikkeket, előadásokat meg tudok írni odahaza is, kölcsönkönyvek, fénymásolatok segítségével, a szabadidőből visszacsalt éjszakai órákon. A gyerekek már nagyok, unokáink még nincsenek, így a családi kötelességnek se megy a rovására ez a munkastílus. Így nem maradok ki a szakmából, követni tudom a fontosabb újdonságokat, és időnként leteszek ezt-azt az asztalra.
RM Mi az a nagy mű, amit feltétlenül szeretne megírni?
CSL Számos könyvtervem van. Lebilincselőek azok az életutak, amelyekkel a magyar–olasz kapcsolatok történetének kutatása során találkozom. Római diplomáciai szolgálatom idején is átéltem jó néhány olyan élményt, amit talán érdemes lesz papírra vetni. Alakulnak a tervek, és az élet válogat közöttük, mi legyen a megírási sorrend.
Még nincs hozzászólás