A vers a Michelin-csillagom

2016. március 4. | Írta: Karafiáth Orsolya | 2 komment

Turczi István élete az irodalom: költő, író, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező és műsorvezető. Több díjjal kitüntették már, ezek közül a két legfontosabb talán a József Attila- és a Prima Primissima- (2014, irodalom kategória) díj. Az általa alapított és szerkesztett költészeti folyóirat, a Parnasszus idén lett húszéves. Pályakezdésről, utazásokról, az élet ízeiről beszélgettünk.

RIDIKÜL MAGAZIN „1976–1977 között éjszakai portás, talajminta-vételező és gépkocsivezető volt” – olvasom az életrajzodban. Mindez, feltételezem, a Kádár-rendszer kötelező foglalkoztatásának köszönhető. Ennek fényében úgy gondolom, nem volt egyszerű a pályakezdésed. Már gyerekként is vonzott az irodalom?

TURCZI ISTVÁN Ugyanúgy, és mégis mindig másként gondolok vissza az indulásomra, a tatai alma mater utáni időszakra. Az élettények nem változtak, nem volt okom rá, hogy kozmetikázzak bármit is. Egy kis börzsönyi zsákfaluban születtem, egy nagytermészetű mérnök apa és egy kisvárosi kórház pénzügyeit irányító pedáns anya fiaként.

Egyke, zabolátlan, ámde könnyen tanuló gyerek voltam, akit elsőre nem vettek fel az egyetemre, így aztán dolgoznom kellett. A gimiből is csak azért nem rúgtak ki, mert az a tanáraim szerint rontotta volna az osztályátlagot. Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, minden akkori döntésem és választásom egy irányba mutatott: olyan munkákat kerestem, ahol kedvemre olvashatok, tanulhatok.

Portásként heti négy-öt könyvet kivégeztem, a volán mögött ülve kívülről és belülről megtanultam József Attila összes versét, és a talajmintákra várva fél év alatt felsőfokú nyelvvizsgát tettem angolból. A lexikon-szócikkemből idézett munkák egy évig tartottak, utána felvettek az abszolút elitnek számító magyar–angol szakra az ELTÉ-re. És innen új időszámítás kezdődött.

RM      Aztán szinte berobbantál az irodalomba. Publikációk a legrangosabb helyeken, majd a Szépirodalmi Kiadó szerződött veled. Ebből az időből datálódik a kapcsolatod a ma már legendás Vas Istvánnal is, aki az első gyűjteményes kötetedet szerkesztette volna. 

TI        Amikor a pártlektor el akarta meszelni a kéziratomat pár inkriminált versem miatt, akkor Petri György állt mellém, és Réz Pál vállalta el a kötet szerkesztését. Ők küldtek Vas Istvánhoz is. Pista bácsi kulturális intézmény volt, afféle Csillagkapu.

Aki átlépte a bejáratát, az téren és időn kívül került, vagyis bebocsáttatást nyert az irodalom, mondjuk így, „szentélyébe”. Ő vetette fel először, hogy gondolkozzak el egy költészeti folyóirat indításán. Mesélte, hogy „Radnótiék akarták, de nem volt bennük elég szufla”.

És ő vezetett el a fontos írókhoz is, Lator Lászlótól Gergely Ágnesen, Orbán Ottón át Tandoriig. Őrzök egy levelet 1991 őszéről. Azt írja: „elég öreg vagy már, hogy csináljak neked egy versválogatást”. Ez lett volna a válogatott verseim első gyűjteménye, addigra már három verseskönyvem jelent meg, számottevő kritikai visszhanggal. Két hónappal később meghalt.

Anno az én búcsúversemet hozta a Népszabadság, a felesége, Szántó Piroska grafikájával együtt. Piroska nekem ajándékozta ezt a képet, vörös keretben őrzöm a dolgozószobám bejárata előtt. Vas István és a „nyugatosok” példája is mutatja, hogy az irodalom története tulajdonképpen magatartások története. Mi írjuk, mi mondjuk ki, mi hallgatjuk el. Csak éppen nem mindegy, mit.

RM      Pár éve a Költők Világkongresszusának – amit 1967-ben alapítottak Ázsiában – az alelnöke vagy. Hogy kerül valaki ilyen pozícióba?

TI        Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, annyit mondhatok: egyik nagyszerű véletlen hozta a másikat. Tíz évvel ezelőtt egy írószövetségi delegációt vezettem Kínába. Emiatt elkönyveltek Kína-szakértőnek, előadásokra hívtak, emigráns kínai írókkal kellett találkoznom.

Ezek egyikén ismertem meg a világszervezet főtitkárát, aki hallva az angolságomat, meghívott maguk közé. Volt néhány jól sikerült felolvasásom a világ különböző pontjain, így aztán beválasztottak a vezetőségbe. Nem ragozom tovább, legközelebb óvatosabb leszek.

Viszont csodálatos helyeken jártam, és remek emberekkel hozott össze a sors. Ördögöt űztem például egy főállású mongol sámánnal a Góbi-sivatag kellős közepén. Vendégül látott egy tajvani szektaalapító, aki azóta többször meghívott magához a családommal együtt. Órákig beszélgettem Borges titkárával, közös öltözőnk volt egy mexikói fegyverkereskedővel, és megsimogattam a buksi fejét egy hírhedt kolumbiai drogbáró kisfiának.

A malayziai kongresszus zárónapján például a koronaherceg és gyönyörű felesége látogatott közénk. A külföldi vendégek sorfala közt sétáltak az emelvényre, és időnként megálltak egy kézfogásra. Amikor hozzám értek, a fiatalasszony megkérdezte, honnan jöttem, és amikor meghallotta, hogy Budapestről, megállt, és percekig áradozva mesélt a nálunk szerzett élményeiről.

Engem majdnem elvittek a biztonságiak, de ez most mellékes. Ha nem vigyázok, ezekből az emlékeimből egyszer még könyv is születhet.

RM      Mindig is foglalkoztál pályakezdőkkel. Közel két évtizede oktatsz kreativitást, írásművészetet, több középiskolai szépírói versenyt indítottál útjára. Miért fontos ez neked?

TI        Egy celeb ismerősöm nemes egyszerűséggel Turczi Művek néven becézi a ténykedésemet. Néhányan értetlenkedve nézik, hogy lehet az ember egyszerre költő, prózaíró, műfordító, egyetemi oktató, szerkesztő, könyvkiadó, irodalomszervező, tévés műsorvezető egy személyben. Pedig igen egyszerű a válasz: melózni kell orrvérzésig.

Teljes mellszélességgel, hatékonyan, szívvel. És csak azt szabad csinálni, amiben hiszel. Ilyen egyszerű az egész.

Harmincöt éve vagyok a pályán, és már nem lehet visszanyomni a fogkrémet a tubusba. Egy alkotóművésznek mindig azt a legnehezebb elfogadnia, hogy a kultúra nem vele kezdődött, és nem is vele fog véget érni. Ezért foglalkozom olyan megszállottan fiatal tehetségekkel. Fontos, hogy kik jönnek utánunk.

És az is, hogy a különböző értékek ne kioltsák, hanem erősítsék egymást. A Parnasszus folyóirat tavaly volt húszéves, és ez nem kis teljesítmény egy költészeti lap esetében. A kezdetektől fogva úgy tartjuk, hogy a lap egyfajta „légzőnyílás” a fiataloknak.

Olyan fórum és megmutatkozási lehetőség, ahol otthon érezhetik magukat. Csaknem kétszázötven pályakezdő költőt közöltünk húsz év alatt, és a Parnasszus Könyvsorozat fiatalokat bemutató Új vizeken szériája már száznál tart. Büszke vagyok rá, hogy sokan a szakmában maradtak, elismert alkotókká váltak ez idő alatt.

RM      Kicsit soknak tűnik mindez. Hogy bírod?

TI        Nem kérdés. The show must go on. Nem érek rá megöregedni.

RM      Talán a sport is segít, hogy bírd a tempót…

TI        Szerencsés vagyok, jó a fizikumom, szívós vagyok, bírom a gyűrődést, és elkerültek a bajok. Eddigi életem során szinte csak akkor láttam kórházat belülről, ha látogatni mentem. Mondjuk, ezért tenni is kell.

Sport, mozgás, megfelelő életmód, pozitív szemlélet és más cukiságok. Ahogy a második verseskönyvem fülszövegében írtam: „Bízom az egészséges erők játékában.” Teniszezem, vitorlázom, amikor időm és lehetőségem van rá. Szeretek úszni, fallabdázni, pingpongozni, csocsózni a haverokkal.

RM      Megtalálod a költészetet az ételekben, ízekben, utakban, zenében?

TI        Nagy zenerajongó vagyok, annak idején három évig voltam a Muzsikáló reggel állandó vasárnapi műsorvezetője. Szobányi lemezem van otthon, progresszív rock, jazz, komolyzene. Hobbim a dalszövegírás, írtam Malek Anditól Lerch Pistin át Radics Gigiig, Tóth Veráig és tovább. A legnagyobb sikerem két, ma már legendás felvétel.

A Zámbó Jimmy – Miklósa Erika páros által előadott Time to Say Goodbye magyar szövege, illetve a Szekeres Adrien – Gáspár Laci-duett által előadott Kikötők című dal, ami hónapokig listavezető volt, és amit épp a minap hallottam a buszon csengőhang formájában.

De szeretek jókat enni is, illetve nézni, ahogy mások főznek. Művészet ez is a javából. Akkor is, ha nekem már a vers marad a Michelin-csillagom. Egyszóval a jó szándékú hedonisták népes táborába tartozom.

Egy védhetetlen tenyeres ütésnél, egy tökéletesen végrehajtott fordulásnál a vitorlás hajón, a szikrázó csendnél egy hegytetőn, egy felizzó női szempárnál, a romantikus naplementénél, az összegyűrt lepedő ősi kalligráfiájánál, a benned lüktető zenei dallamnál, egy tizennyolc éves malt whisky füstös utóízénél, édesanyám főztjénél, fiaim csibész mosolyánál, a kutyám hozzám dörgölt, nedves orránál, annál, amikor egy verset olvasni kezdesz, és egyszeriben felragyog, mi lehetne csodálatosabb?!

Címkék: író, költő, parnasszus, költészeti folyóirat, hedonista, dalszövegíró, költők világkongresszusa