A szerelem és a vége
Pelsőczy Réka rendező szó szerint lejegyzett, valós történetekből csinált színházat, megrázó, gyomorszorító pillanatokkal. Egy képzeletbeli bárban mesélik el a szereplők az életüket. Monológokat hallunk egymás után, és közben átélhetjük egy kicsit újra a saját életünket is.
A rendező szerint a nézők Attila és a nála tizenhét évvel idősebb Ági történetét szeretik a legjobban. A fiú húszéves, amikor találkoznak, tizennégy évig élnek együtt a legnagyobb harmóniában. A szakításuknak csak az az oka, hogy a férfi gyereket szeretne, és ezt a nőtől nem kaphatja meg. Attila azóta se talált új párt, pedig nem maximalista: „Ha mondjuk 100-nak tekintem az Ágival való kapcsolatomat, akkor én már 70-nel is beérném” – mondja. És hogy miért ez a kedvenc? Talán mert reményt ad az embereknek a tudat, hogy létezik ilyen szerelem, még ha nem is zárult happy enddel.
Nem árul el meglepő dolgot Pelsőczy Réka, amikor elmondja, hogy a magánélete inspirálta a darab elkészítésére: annak a felismerése, hogy mennyire nehéz együtt élni valakivel, milyen bonyolult ez az egész férfi–nő kapcsolat. Csak zárójelben teszi hozzá, hogy sajnos ezt azóta sem látja másként. Azt gondolta, tanulságos lenne megnézni a szerelmek kezdeti pillanatait, azt, hogy mit üzennek a filmek, a gyönyörű zenék, a szerelmes regények. Hogy milyen nagy szakadék van a rózsaszín illúziók és a valóság között:
„Pontos elvárások élnek bennünk azzal kapcsolatban, hogy milyen a szerelem, a család, milyen egy terhesség, avagy az ideális anya–gyerek viszony, és ezek, a látszattal ellentétben, alapvetően nem változnak az idő múlásával. Az ideák világához képest elképesztő csalódás, mikor huszonévesen az ember szembesül azzal, hogy a dolgok nem egészen olyanok, ahogyan elképzeltük. Hogy mindennek van rossz oldala. És ez nem csak a szerelemmel van így. Például én világéletemben színházzal akartam foglalkozni, imádom a „színésznőséget”, de igenis van olyan nap, amikor rossz csinálni. Erre kellene valahogy már gyerekkorban felkészíteni mindenkit, hogy ne az ideák mentén képzeljük el az életet. A legtöbb konfliktus szerintem abból adódik, hogy az ember nem tud megfelelni a saját maga által támasztott elvárásoknak. A valós és az elképzelt önmagam közötti különbség okozta feszültséget pedig a másikon vezetem le. A másikban kezdem keresni a hibát, holott csak el kellene fogadni, hogy emberek vagyunk, nem tökéletesek.”
Ahogy hallgattam az előadás szereplőinek monológjait, egyre nyomasztóbbá vált számomra az érzés, hogy bár azt hisszük, a mi történetünk egyedülálló, mégis mennyire egyformák vagyunk, ugyanazokkal a mondatokkal szeretünk és válunk el, mint mások. Réka szerint a dokumentum-színházi előadások gazdagságát éppen az emberi beszéd adja, az erejét pedig az, hogy hétköznapi emberek igaz történeteit halljuk.
„Az előadásra készülve nagyon sok irodalmi anyagot gyűjtöttem, de ezek a szövegek a munka során mind kihullottak, olyan erősek voltak a valós történetek. Gyűjtöttek nekem anyagokat női magazinból is, amikor mondjuk valaki levélben megírta a titkát, de ezeket szörnyű volt olvasni. Abban a pillanatban ugyanis, hogy az ember szépen megfogalmaz egy ilyen sztorit, és az illető nem Mikszáth Kálmán vagy Móricz Zsigmond, borzalmasan közhelyes lesz, ami megszületik. Attól viszont, hogy diktafonnal vettem fel a történeteket, és aki mesél, spontán fogalmaz, hitelessé válik az egész.”
Ági és Attila története talán azért is a legemlékezetesebb szerelem, mert van egy pillanat, amikor utólag tetten érhető, hogy valaki rosszul döntött. Talán ettől ennyire szívbemarkoló ez a történet.
Pelsőczy Réka erre azt mondja, hogy ő már most több ilyen pillanatot tud a saját életéből, de van benne egyfajta fatalizmus: valami miatt mégis így kellett akkor történniük a dolgoknak.
„Számomra a legnagyobb tanulság ezekből a történetekből, meg a saját életemből is, hogy nagyon sokszor tettekkel vagy szavakkal, de néha akár csak gondolatban, a szerelem nevében erőltetünk valamit, amiről utólag kiderül, hogy nem kellett volna. Egyszerűen azért teszünk így, mert kontroll alatt akarjuk tartani a sorsunkat. Pedig lehet, hogy egy találkozásnak csak az a »dolga«, hogy kimozdítson valamiből, és nem is azzal az emberrel kell leélnünk az életet.”
Még nincs hozzászólás