A remény hirnöke
Minden egybesimul nála. Szelídsége, szemmel látható belső nyugalma óriási erővel, a leglágyabb árnyalatokat hirdető ruházata színes egyéniségével, már-már szoborszerű mozdulatlansága a lélek szabad szárnyalásával párosul. De ez se tévesszen meg senkit. Jane Goodall, napjaink talán legnépszerűbb etológusa és antropológusa nem a végletek embere. Inkább a remény hírnöke.
A remény pedig sohasem hangos, végképp nem harsogó. Ha testet ölt valakiben, akkor az olyan, mint ő, vagy hozzá hasonló. Jane Goodall, akit sokszor Lady Csimpánzként emlegetnek, sem püföli az asztalt, mikor a Föld megmentéséről, a bioélelmiszerek jövőjéről vagy a sok helyen ketrecben mutogatott állatokról beszél.
Halk szóval próbál hatni, előbbre jutni, az általa létrehozott s most már nagyon sok országot érintő Rügyek és gyökerek környezetvédő és nevelő mozgalomnak újabb híveket toborozni. Ezért küzd, ezért utazik ma, nyolcvankét évesen is annyit. Az év 365 napjából állítólag 300-at.
RIDIKÜL MAGAZIN Miért lesz egy angol nőnek Tanzánia a választott hazája, miért keresi a vadon élő állatok társaságát, és miért akarja bebizonyítani, hogy ember és csimpánz viselkedése mennyire hasonló?
JANE GOODALL Könnyű megválaszolnom egy ilyen kérdésláncolatot. Huszonhat évesen, amikor először utaztam Tanzániába, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Hogy ott vannak a gyökereim, ott a családom, ott van mindaz, ami az életből érdekel.
Egy testben három ember, gondolhatnánk róla, hiszen amellett, hogy nagynevű főemlőskutató, környezetvédelmi aktivista és ENSZ-békenagykövet is. II. Erzsébet a Brit Birodalom Hölgyévé (Dame) nevezte ki, ami egyenértékű a lovaggá ütéssel. 1977-ben hozta létre a Gombe Nemzeti Parkban a Jane Goodall Intézetet a csimpánzok életének és társas viselkedésének kutatására, élőhelyük védelmére. Ma már 24 országban működik a nevével fémjelzett intézet, többek között Magyarországon is. Névadójuk azt vallja, a csimpánzok tanulmányozásával sokat megértett az emberi viselkedésből és abból, hol a helyünk a természetben.
Röviden, hogy nekem ott érdemes élnem. Afrikát ugyanis már sokkal korábban, gyerekként megszerettem. Apám a gyors autók, anyám az irodalom szerelmese volt, maga is könyveket írt. Engem az állatvilág nyűgözött le, de annyira, hogy minden tyúkunknak nevet adtam. Elbújtam az óljukban, közelről akartam látni, hogyan tojnak, vagy hogy mikor és hogyan bújik ki a tojásból a kiscsibe.
Ott gubbasztottam órákon át egyetlen hang nélkül. Anyámék már halálra rémülve tűvé tették értem a környéket, rendőri segítséget kértek. A tyúkól olyan kicsi volt, hogy eszükbe sem jutott benézni. Máskor a pillangók életével voltam elfoglalva. Ha sikerült elfognom párat, bevittem őket az ágyamba.
RM Várom az első találkozást a vadon élő csimpánzokkal.
JG Az is akkortájt történt. A londoni állatkert újszülött csimpánzkölyke olyan népszerű lett a látogatók körében, hogy az egyik plüssállatkákat gyártó cég rögtön elárasztotta a játékboltokat a pontos másával. Édesapám megkérdezte, mit szeretnék kapni születésnapomra.
Plüsscsimpánzt, vágtam rá töprengés nélkül. Anyám barátnői elképedve nézték, ahogy szorongattam, rá akarták beszélni a szüleimet, hogy éjszakára vegyék el tőlem azt a „csúfságot”, mert fel fogok sírni álmomban. Persze, hogy nem sírtam fel! Imádtam őt. Ma is féltve őrzöm. Még mindig egészben van.
RM Afrikát is még álmodozó gyerekként fedezte fel?
JG Kilencévesen kaptam egy könyvet. Doktor Doolittle történeteit. Abban olvastam először Afrikáról. Meg is fogalmazódott bennem a vágy, hogy ott akarok élni. Természetesen mindenki megmosolygott. Egyedül az édesanyám biztatott. Azt mondta: „Ha valamit igazán el akarsz érni, azért sokat kell tenned, keményen meg kell küzdened.”
A második világháború szinte szétrobbantotta a családunkat, és minden lehetőségtől megfosztott. A szüleim elváltak, én anyámmal maradtam, a húgom az apámmal. Elköltöztünk Londonból egy tengerparti kisvárosba. Érettségi után, 1952-ben titkárnői képesítést szereztem, kellett a pénz a talpon maradáshoz. Egyetemi tanulmányokról nem is álmodozhattam.
RM Hogy jutott el először Afrikába?
JG Egy barátnőmnek köszönhetően: Kenyában élt, és meghívott látogatóba. Annyira megtetszett minden, a környezet, az emberek, hogy egy egész évre ott ragadtam. De mivel a visszaútra nem volt meg a repülőjegyem, dolgoznom kellett. Így lettem újra titkárnő.
A barátnőmnek köszönhettem azt is, hogy megismerkedtem Louis Leakey-vel, Nairobi természettudományi múzeumának a kurátorával, aki paleontológus és archeológus volt. Az ő tanácsára kezdett el a foglalkoztatni a csimpánzok élete.
Dr. Leakey ugyanis az emberszabású majmok egyéni és szociális viselkedését tanulmányozta a természetes közegükben. Nekem pedig az lett a földi paradicsom. A Gombe Nemzeti Park. Idilli volt minden egyes napom. A valóság még a legszebb gyermekkori álmaimat is felülmúlta.
Egy dombtetőről figyeltem a lassan vonuló csordákat, az orrszarvúkat, a zsiráfokat, a zebrákat, miközben egyre közelebb kerültem a csimpánzokhoz is. Tanzániába a brit kormány rendelete alapján csak kísérettel mehettem, ezért írtam az édesanyámnak, hogy utazzon ki hozzám, és ő kísérjen kalandos utamon.
RM Hol járunk az időben, hány éves volt akkor?
JG Éppen betöltöttem a huszonhatot. A jegyzetfüzeten és a távcsőn kívül csak pár ruhadarab volt a hátizsákomban. Így indultam el a Tanganyika-tóhoz, ahol aztán hat évet töltöttem. Csak a szúnyogoktól, a kígyóktól és a mérges rovaroktól féltem. A lopkodó páviánokkal nem tudtam barátságot kötni, de fél év után a csimpánzokkal igen.
RM Ennyi időbe telt, míg megszokták a jelenlétét?
JG Amint meghallották a lépteimet, azonnal szétszéledtek. Elsőként Szürke Szakáll engedett közel magához. Tőlem kapta ezt a nevet.
Elég nagy termetű állat volt. Termeszekre vadászott, vagyis inkább „halászott”. Bedugott a járatukba egy hosszú, erős fűszálat, kivárta, hogy a hangyák rákapaszkodjanak, ügyesen kihúzta őket, és a nyelvével, egyetlen mozdulattal az összeset lehúzta.
Mindezt én egészen közelről nézhettem. El tudja képzelni, milyen állapotban? Remegtem a látványtól. Az addigi tudományos beszámolók ugyanis azt állították: csak az ember képes eszközhasználatra. Aminek én ott szemtanúja lehettem, az egészen új felismerés volt.
A National Geographic egy egész stábot küldött utánam, és támogattak a kutatásaimban, több dokumentumfilmet forgattunk együtt. Később ugyanezzel a csimpánzzal sikerült barátságot kötnöm. Elfogadott. Megengedte, hogy mellette legyek, figyelhessem, mire hogyan reagál, valósággal része lettem az életének. Akkor határoztam el, hogy egyedül a csimpánzok magatartását fogom tanulmányozni.
RM Doktori címét Cambridge-ben szerezte meg. Nyilván akkor hosszabb időre hazautazott. Lelkileg mennyire viselte meg az elszakadás Afrikától?
JG Nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy nagyon. De ha nem írom meg a doktori szakdolgozatomat, nem végezhettem volna további kutatómunkát. Európai szaktársaim geográfiai covergirlnek – címlaplánynak – neveztek, amiben nem kevés lekezelés volt a részükről.
Nem azzal a módszerrel tanulmányoztam a csimpánzokat, mint ők, ezért nem vettek komolyan. És persze az is zavarta őket, hogy sokat szerepeltem az újságok címlapján. Még azért is kritizáltak, hogy nevet adtam az állatoknak. De miután 1965-ben befejeztem a tanulmányaimat, egyszercsak megváltozott a rólam alkotott véleményük.
RM Kezdték komolyan venni?
JG Figyeltek a felfedezéseimre, elolvasták a cikkeimet. Az eredmények pedig engem igazoltak. Kiderült ugyanis, hogy a csimpánzok képesek primitív eszközök elkészítésére, tudatosan dobálják a köveket, vékony ágakkal tisztítják a fogaikat, és nem pusztán növényekkel táplálkoznak, tehát megdőlt a feltevés, hogy vegetáriánusok. A termeszeket például desszertként fogyasztják.
RM Mi volt a legfájóbb felismerés a viselkedésükben?
JG Hogy ugyanolyan kegyetlenek tudnak lenni, mint mi, emberek. Ha veszélyeztetve érzik a területüket, megölik az ellenségeik kölykeit.
Egyszer az egyik csimpánz engem is megtámadott. Valósággal nekem rontott, földre lökött, és fölém állt, mint egy győztes hadvezér. Betört a fejem, vérzett is rendesen, de akkor már úgy görgetett maga előtt, mint egy rönköt. Ha nem tudtam volna hirtelen megkapaszkodni egy erős faágban, belök egy gödörbe.
De van egy másik, sokkal szebb élményem is vele kapcsolatosan. Frodo, mert ezt a nevet kapta tőlem, öt évig volt csordafőnök. Domináns vezérnek láttam. Hatalmasnak és erősnek. Már megfáradt harcos volt, nem kis gyomorbántalmakkal, amikor évekkel később újra találkoztunk. Megismert. Odajött a kunyhóm ajtajához, kicsalogatott, és ráncos kezével finoman megsimogatta az arcomat. Mintha így kért volna tőlem bocsánatot. És ezt sikerült is filmre venniük a kollégáknak.
RM A magánéletben is sikerült megértő társra találnia?
JG Hugo Van Lawick báróval, aki fotósként dolgozott mellettem, fokozatosan szerettünk egymásba. Tízévi házasság után váltunk el, de van egy közös fiunk, aki 1967-ben született. A második férjemmel, Derekkel a haláláig Tanzániában éltünk. Hozzá hat év köt, súlyos betegségben halt meg. Amióta egyedül vagyok, utazgatok a világban, és előadásokat tartok.
RM Búcsúzóul, hosszú életet és még sok afrikai utat kívánva, lenne egy speciális kérésem. Elköszönne tőlem csimpánznyelven?
JG Semmi akadálya!…
Nagy lélegzetvétel után hosszú, tarzani hangáradat. Leírni nem tudom, ha csak nem azzal, hogy elképedve hallgattam. Szóbeli ráadás nem volt. Jane Goodall kisimult arccal távozott.
Még nincs hozzászólás