A logopédus vívónő

2014. március 5. | Írta: T. Németh Andrea

Nagy Tímea háromszor volt már a Ridikül vendége, kedves, közvetlen természetével mindenkit levett a lábáról. Bár gyerekkorában nem sokan fogadtak volna rá, hogy később olimpiai bajnok lesz, végül mégis a csúcsra küzdötte magát kétszer is. Emlékszem, a tévéképernyő előtt annak idején én is izgultam érte, a család együtt nézte és kiabálta végig az utolsó csörtéjét Sydney-ben. Mikor megosztottam vele ezt az élményemet, akkor is csak mosolygott A sikert azonban nem adták ingyen: hihetetlen akarat, kitartás és alázat vezetett idáig. Értékek, amik műszerekkel nem mérhetők.

Ridikül Magazin: Kétszeres olimpiai bajnok vívónő, ám hosszú út vezetett az aranyérmekig. Hogyan kezdődött, mi vitte le először az vívóterembe?

Nagy Tímea:  Szerelmes lettem egy fiúba, aki vívni járt. Lementem edzésre utána, majd ő két hét múlva abbahagyta, én pedig maradtam. Azóta is szívesen megköszönném neki, hogy ez így alakult, de sosem volt rá alkalmam. Tehát nem szülői nyomásra, vagy a ma divatos antropológiai mérések hatására kerültem a sport közelébe.

R. M.: Ha már itt tartunk: nem ért egyet ezzel a módszerrel?

N. T.: Lehet jó irány ahhoz, hogy megtudjuk, melyek azok a testi adottságok, amelyekkel ebben vagy abban a sportágban eredményes lehet a gyerek, azonban a lelki tényezők szintén nagyon fontosak: az akaraterő, a szorgalom, a kitartás és az alázat.

R. M.: Ezek önből nem hiányoztak, sőt…

N. T.: Én éppen, hogy nem buktam meg testnevelésből, kövér kislány voltam, többen is mondták, hogy nem való nekem a vívás, és az eredményeim eleinte nem is voltak túl látványosak. Az, hogy szorgalmas voltam és nagy volt a teherbíró képességem, csak később derült ki. Hogy egyáltalán maradhattam lent az egyesületben, az édesapámnak és egy üveg Napóleon konyaknak volt köszönhető, amit az edzőnek ajándékozott, meg hát fizettem rendesen a tagdíjat, végülis, miért ne járhatnék le, gondolták. Míg a többieket két év után vitték versenyre, engem csak négy év után, és kicsit ügyetlen is voltam még az elején. Az első versenyemen, ahol a két évvel idősebb korosztályban indultam, három kanyarig jutottam el, majd a következő hétvégén, amikor már a saját korosztályomban indultam, azt megnyertem. Nagy lökést adott, az edző látta, mekkora akaraterő van bennem, és hogy semmi nem tudott eltántorítani, nem hagytam abba. Míg először csak azt mondták, hogy „Nagy, gyere”, később ez megváltozott „Tímea, gyere”-re, majd végül „Titi, gyere” lett belőle, és az edzők velem példálóztak, hogy lám, mi lett a rút kiskacsából. Szóval  nem hiszek a mérésekben, mert a pszichés tényezők sokszor fontosabbak.

R. M.: Három gyermek boldog édesanyja. Ők mit sportolnak?

N. T.: Egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy ha a szülő olimpiai bajnok volt, akkor a gyereknél is mindenképp erőltetni kell a sportot. Mindegyik gyerekem magától sportol, eszembe sem jutna, hogy kényszerítsem bármelyiket is, maguk választottak, vagy váltottak sportágat. A középső lányom, a 11 éves Luca  abbahagyta, másfél éve váltott. Most ő is vív, de egyelőre még csak az „első izzadságcseppig”. Elég kényelmesen veszi az edzéseket, de ez bármikor átfordulhat. 15 éves Csenge lányom vízilabdázik, kapus poszton, és bár a testi adottságai nincsenek meg, rajta ugyanazt az elborult elmeállapotot tapasztalom, mint magamon is egykor: reggel 6-ra lemegy edzésre, pedig nem volna kötelező. Csanád fiam pedig, aki 7 éves, a Vasasban focizik, de látom, hogy ez a sport mennyire gyilkos, hiszen sok kisfiú rengeteg energiát beleöl a futballba, de csak kevesekből lesz később profi játékos.

R. M.: Meg szokták kérni az ismerősei a baráti társaságban, hogy segítsen sportágat választani az ő csemetéiknek?

N. T.: Azt szoktam mondani, hogy ne engem kérdezzenek, hanem a gyereket, hogy mit szeretne. Csak abban szoktam segíteni, ha egyesületet keresnek. Volt már olyan, hogy összevesztem szülővel, mert ő erőltette a sportot, és nem a gyerek akarta. Rémes nézni, hogy a szülő a lelátóról üvölt a gyerekkel, mert nem sikerült neki például a rajt. Nem kell mindenkinek élsportolónak lennie, fontos, hogy a gyerekek szeressenek mozogni. Én például támogatom a mindennapos testnevelést az iskolákban, fontos, hogy a gyerekek ezt kikapcsolódásként, szabadidős foglalkozásként éljék meg, hiszen szeretnek mozogni, csak mi, felnőttek vesszük el tőlük a lehetőséget. Felelősek vagyunk azért, hogy a gyerekekből ne öljük ki a sport szeretetét.

R. M.: Hogyan motiválhatjuk tehát „szelíden”, de mégis céltudatosan a gyerekeinket a sportolásra?

N. T.: Van a Nagy Sportágválasztó elnevezésű rendezvény, amin körül lehet nézni, hogy mi lehet alkalmas a gyerek számára, de az is motiváló erő lehet, ha kimegyünk vele egy világversenyre. Ha megun egy sportágat, nyugodtan engedjük tovább. Nem célravezető, ha mindenáron erőltetjük a sportot, de az sem működik, ha a gyerek a 4. edzés után azt mondja, hogy ma fáradt vagyok, nem megyek. Ha az én gyerekeim nem akartak volna sportolni, akkor is kötelezővé tettem volna a heti háromszori úszást. Azért adtam őket úszóóvodába annak idején, hogy egészségesek legyenek. Idővel nekik is az életük részévé vált a sport, most meg már én bolondulok meg tőlük egy-egy hétvégén, annyi az energiájuk.

R. M.: 2010-ben felhagyott az élsporttal, visszavonult. Ma is része a vívás az életének?

N. T.: 44 évesen még most is heti 7 napból 5-ön sportolok, gyakran már fizikai fájdalommal jár napi másfél órát edzeni, de lelkiismeret-furdalásom van, ha nem csinálom meg. Egy sportoló nehezen tud ellazulni, mert az rögzült bennem, hogy ha lazítok, akkor az nem jó, de a terhelésnél kell tudni megálljt parancsolni magamnak.

R. M.: Minden tiszteletem az élsportolóké azért az elhivatottságért, folyamatos testi-szellemi erőfeszítésért, amit profi karrierjük érdekében tesznek. Ön hogyan volt képes elviselni azt a rengeteg kötelezettséget, a kudarcokat?

N. T.: Az élsport természetesen sok lemondással jár. Itt válik el, hogy valakiből profi lesz, vagy hobbisportoló. Én is szerettem az építőtáborokat, osztálykirándulásokat, de ha az edzőm azt mondta volna, hogy edzenem kell abban az időben, akkor nem lett volna kérdés, hogy mit választok. Egy-egy  fogyókúra alkalmával például eszünkbe se jutott, hogy azt a kis csokit megegyük, szóba sem jött. Az én pályafutásom is sok buktatóval volt tele, de én akkor is kitartottam, és magamban azt mondtam, hogy csak azért is megmutatom.

R. M.: Hogyan lehet fölkészülni arra, hogy egyszer csak befejeződik az élsportolói karrier?

N. T.: Egy sportoló nem tudja megtagadni magát az élsporton túl sem. Amíg tart profi pályafutása, valóban burokban él, kiszolgálják, hogy minél kevesebb dologgal kelljen foglalkoznia. Ilyenkor fontos az edző szerepe, hogy a sport mellett figyeljen másra is a gyerek, ne egy legyen a versenyistállóból. A mai iskolarendszer magas követelményeket támaszt a diálkok felé, szinte ellenzik az élsportot, de egy profi sportolónál, aki sportgimnáziumba jár, fontos, hogy a tanárok lojálisak legyenek. Egyébként pedig megfigyelhető, hogy a sportteljesítmény húzza magával a tanulmányi átlagot is: dolgozik a tudatalatti, egy sportoló az életének a többi területén is igyekszik jól teljesíteni. Én nem voltam éltanuló, de úgy éreztem, hogy ezen a téren sem szeretnék lemaradni. 

R. M.: Sok profi érzi úgy, hogy a szakadék szélére került pályafutása befejeztével. Önnek milyen érzés volt visszailleszkedni a rendes kerékvágásba egy ilyen páratlan sportpályafutás után?

N. T.: A vívás mellett egyetemeket végeztem, így azt nem éltem át, hogy milyen, amikor  ott áll az ember a sportpályafutása végén, mindenféle tudás vagy szakma nélkül. Én megszoktam az új élethelyzetet, jelenleg a Hajós Alfréd Uszoda létesítményvezetője vagyok, tanult szakmám pedig logopédus, de hiányzott a sport. Megértem a sportolók, vízilabdázók, úszók, műugrók a gondjait, azokét, akik ide járnak.

R. M.: Logopédus? Most meglepett!

N. T.: Először a Testnevelési Főiskolát végeztem el, úgy gondoltam, ha esetleg később szakedző szeretnék lenni, akkor oda mindenképp kell majd egy diploma. Azt mindig tudtam, hogy szeretnék sok gyereket, az álmom pedig az volt, hogy orvos legyek, de erről le kellett mondanom, mert azzal tisztában voltam, hogy sem mentális, sem fizikai kapacitásom nem lett volna a rengeteg edzés mellett egy ilyen komoly egyetemet elvégezni. Végül a gyógypedagógiát választottam. Egyébként édesanyám is gyógypedagógus. Így lettem logopédus, de jó, hogy a pályám végül visszakanyarodott a sporthoz.

R. M.:   Végül is mit adott, mit ad önnek a sport?

N. T.:  Mindent! Az embert egyenes vágányra teszi. Azt szoktam mondani, hogy a sport igazságos, ha valaki edz, akkor fejlődik, és azt is, hogy ha nem edz, veszít. Küzdeni tudást ad, megtanít arra, hogy nem nézünk le senkit, a sportoló mindig fel tud állni, nem engedi el magát. Pontosságra nevel, ami az egész életünket meghatározza.