Ridikül Magazin logo

A hazugság anatómiája

A hazugsággal foglalkozó szakemberek szerint egy átlagos ember egy 10 perces beszélgetés alatt legalább háromszor hazudik. Vagy legalábbis füllent, lódít, kamuzik, blöfföl. Na jó, de mi a különbség?

Fotó: Shutterstock.com

Hazánk évtizedeken keresztül két legismertebb és legnagyobb szaktekintélynek örvendő pszichológusa, Ranschburg Jenő és Popper Péter azonos álláspontot képviselt a hazugság megítélésével kapcsolatban.

Ranschburg szerint az, aki valamilyen érdekből a valóságnak nem megfelelő állítást tesz, hazudik. Popper is azt vallotta, hogy a rosszindulatú indíték különbözteti meg a hazugságot a lódítástól. Előfordulhat az is, hogy nem hazudunk, csak valamilyen tényt elhallgatunk, mert valamilyen hátránytól kívánjuk megóvni magunkat. Vagy azért nem mondunk el valamit, mert úgy véljük, nem tartozik a másikra. Ezek szerint folyton hazudunk?

A szakemberek szerint igen. „El kell fogadnunk, hogy hazudnunk kell rendületlenül, Istennek, szerelmünknek, barátunknak, főnökünknek, munkatársainknak” – fogalmaz Popper Péter a Hazugság nélkül című könyvében, amely a legtökéletesebb anatómiája a hazugságok lélektanának.

Miért hazudunk?

Popper szerint azért, mert elvárják tőlünk. Azért, mert az igazságot nehéz elviselni, még saját magunkat sem viseljük el minden ellentmondásunkkal együtt. És azért is, mert félünk a következményektől. Vagyis legtöbbször félelemből hazudunk.

Félünk, hogy megbántunk az igazsággal valakit, félünk, hogy ha őszinték vagyunk, elveszítjük az állásunkat, nem fognak szeretni minket. Félünk a megtorlástól, attól, hogy elveszítjük a barátunkat, párunkat, gyerekünket. Életünk ugyanis tele van fenyegetéssel. Nem mindig, nem mindenhol és nem egyformán mindenkinek. Az, hogy mennyi félelemmel telítődik az élet, az a társadalmi atmoszférától, a társadalomban elfoglalt státusztól, anyagi helyzettől is függ. A magánszférában pedig attól, milyen társakat választottunk.

Mikor hazudunk?

Popper szerint az emberek akkor hazudnak, ha kérdezik őket. Ezért két olyan kérdés is van, amit jobb nem feltenni. Az egyik a „hol voltál?”, a másik pedig a „mikor jössz haza?”. Ez a két kérdés ugyanis azt jelzi, hogy birtokolni akarom a másik embert.

Van ugyanis egy rendkívül káros tévedés, amely azt gondolja, a szerelem az, ha nincs titkunk egymás előtt. Pedig az ember nem tulajdon. A szeretet nem azt jelenti, hogy nem lehet örömed nélkülem, nem lehet titkod előttem. Minden embernek joga van ahhoz, hogy megőrizze életének bizonyos intimitásait. Szükségünk van a hallgatásra, arra, hogy a hetedik ajtó zárva maradjon.

Amikor az örökösen zaklató kérdések hatására valaki azt mondja. Bevallom. Tegnap lefeküdtem az egyik kollégámmal. Mi értelme van ennek az őszinteségnek? Ezt akartuk megtudni? Szakítani akarunk? A partnerünk szakítani akart? Dehogy! Ez a kaland csak epizód volt az életében. Semmi értelme sincs olyasmit keresni, amit az ember nem akar megtalálni.

Ráadásul a vallomás a vallomást tévő helyzetét könnyíti meg. Ó milyen becsületes voltam, mondja, és nyugodtan leül vacsorázni. A kérdező pedig lelkileg megvonaglik a fájdalomtól. Ezért ne kérdezzünk, tanácsolja Popper. Ha akarja, úgyis elmondja. Ha nem akarja elmondani, akkor pedig hazudnia kell. Szabadjon hallgatni. S ha máshogy nem megy, szabadjon súlytalan dolgokban akár hazudni is. Azonban fontos dolgokban soha.

Az illúziók hazugságáról - vagyis az élethazugságokról

Az ember nem élhet az illúziók hazugsága nélkül, mondta Popper. Aki megfosztja ettől, az nem orvos, nem szerető társ, és nem is őszinte. Az igazság ugyanis nem egyszerűen csak a hazugság ellentéte.

Ma mindenki az önismerettől várja sorsa megváltását. Azt gondolja, ha megismeri önmagát, akkor majd mindenre képes lesz. A ma divatos könyvek, tanfolyamok vásárlói nem számolnak azzal, hogy a lelki tükör nem csak a szépet mutatja majd. Nem véletlen az, hogy elfojtjuk apró karakterhibáinkat, aljasságainkat.

Megint csak arról van szó, hogy olyasmit keresünk, amit igazából nem is akarunk megtalálni. Élhetünk-e az illúziók hazugsága nélkül? A megvalósíthatatlan álmok álmodása nélkül? A búvóhelyet nyújtó árnyékok nélkül? A tiszta, hideg, kemény fényben?

Nem! Aligha létezik olyan ember, aki ép lélekkel elviselné, ha valaki levetítené neki élete igaz történetét. Ez ugyanis az utolsó ítélet dolga. Ráér. Amikor majd, ahogyan Pilinszky írja: „Táblára írva nyakadba akasztják történeted”.

Baj-e, ha hazudunk?

Igen. Ha ártó szándékkal hazudunk, ha élvezettel, lelkiismeret-furdalás nélkül, hatalomvágyból, a félrevezetés szándékával, rosszakaratból. Az efféle hazugság tönkreteszi a bizalmat, létrehozza a gyanakvás légkörét, a fenyegetettség atmoszféráját, és újabb hazugságokat indukál.

Olyan, mint a vaktában kilőtt puskagolyó, nem tudni, hol csapódik be, és milyen rombolást okoz. A gyakori, szándékos hazugságnak ráadásul van egy belülről züllesztő hatása. Belső elrongyolódáshoz vezet.

De addig, amíg kettő vagyok: valaki, aki hazudik és valaki, aki haragszik érte, nincs nagy baj. A tízparancsolat sem azt mondja, „Ne hazudj!” Annyit mond: „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!” Mert Isten jól ismeri az embert, ezért óvatos és mértéktartó. Ne akarjunk mi sem többet! Legyünk hűségesek az ősi törvényhez. Se hazugsággal se másféleképpen ne ártsunk senkinek.

(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2017. évfolyama 27. számának 26. oldalán!)

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!