A fügelekvár
Szeptember vége van, ami nekünk a szüret kezdete. Beérett a másodtermést hozó füge. Ami azt is jelenti, hogy eljött a lekvárfőzés ideje.
Normális esetben a füge már július végén beérik, legalábbis mifelénk, mivel közel vagyunk Tihanyhoz, ami köztudottan az ország legmelegebb pontja. Ami napsütés, hőség nem fér el ott, abból jut nekünk is, közeli szomszédoknak.
Igen ám, de idén júliusban olyan vihar söpört végig a Balaton-felvidéken, amire a fügék nem voltak felkészülve, a kezdeti biztató gyarapodás után úgy potyogtak le, hogy a zajra kiszaladtam a kertbe. Még a fának nőtt bokor gyümölcsei is elhagyták magukat, én meg szomorú szívvel álltam a tetemek fölött, miközben szemem előtt felrémlettek a csupasz befőttesüvegek.
Restellem, de rabja vagyok a házi lekvároknak, a sokáig vezető szilva és sárgabarack után felzárkózott, majd élre tört nálam a fügelekvár. Nem gyalázom az üzletekben kapható tartósító- és vegyszer-világbajnokságokon előkelő helyen végzetteket, de még Makó és Jeruzsálem is közelebb van egymáshoz, mint azok a házilekvárokhoz.
Áldassék minden anyai és nagyanyai kéz! A lekvárfőzés ugyanis egyszerűsége ellenére tudomány: érzék, rafinéria és egyéniség kell hozzá.
Ilyenkor, amikor eltűnnek a nyaralók, a csend harapnivaló, a naponta kétszer járó vonat is halkabban zakatol, s a világ összes feketerigója, tengelicéje, verebe, seregélye egymással acsarkodva rontana neki a védtelen másodérésű fügéknek.
De az idén emberükre, pontosabban hálójukra találtak. A környéken mindenütt hálóval védik a szőlőt, ez adta az ötletet, hogy a seregélyek ne az én fügémen gyarapodjanak.
Az őszi termés kicsit hitványabb, mint a nyári, ezért hagyom még pirulni, barnulni őket néhány napig. A szürettel az én dolgom majd véget ér, a ház asszonya következik. Vetek ugyan néhány szakértő pillantást a felaprításra, ellenőrzöm a befőttesüvegek makulátlanságát, a vanília- és fahéjrudak minőségét, a citromot, aminek leve fontos adalék a vízzel és a cukorral együtt.
Már csak főzni kell majd, folyamatos kevergetés mellett, aztán üvegekbe adagolni, precízen lezárni, és tíz percig fejre állítani. Hogy miért, azt nem tudom. Talán hagyománytiszteletből. Annak idején a nagyanyámtól mindig így láttam.
Már csak a száraz dunszt van hátra, ahol békében kihűlhetnek, mielőtt bekerülnek az éléskamra hátsó polcára. Jönnek majd elébük barack- és szilvalekvárok, így kisebb a kísértés a feleségem szerint. Amiről nekem, mármint a kísértésekről, más a véleményem, de a gyorsan múló évek megtanítottak az időskori élvezetek megbecsülésére is.
Még nincs hozzászólás