A filmrendező esete Mozarttal
Különleges meglepetéssel szolgál a közönségének Jiří Menzel, a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díjas prágai rendezője. A Magyar Állami Operaházban Mozart vígoperáját, a Così fan tuttét viszi színre.
A Sörgyári capriccióval, a Hóvirágünneppel és Az én kis falummal is végérvényesen belopta magát a magyar mozirajongók szívébe. Az elmúlt években három budapesti színház prózai társulatával dolgozott, s mind a három helyen fergeteges vígjátékkal, de még inkább szívet melengetően finom humorával szórakoztatta a nézőket. Most pedig Mozarttal. A budapesti a hatodik operarendezése.
– Háromszor Csehországban, háromszor pedig külföldön mondott igent ilyen felkérésre. Szerintem ez nem olyan sok, de legalább élvezte?
– Nem, ez nem olyan nagy élvezet nekem! Inkább kaland, bátorság, hiszen semmiféle zenei műveltségem nincs, még a kottát sem ismerem. De szerencsés vagyok. Eddig minden operarendezésem jól végződött. Először Olaszországban, Szardínia szigetén rendeztem operát, Smetanától a Dalibort. Gyors munka volt, és jól megfizették. Prágában, a Nemzetiben prózai színészekkel vittem színre A rossz szarvast. Az is jól sikerült. Mindenütt igyekszem úgy dolgozni, hogy a zeneszerző és a dirigens elégedett legyen. Mozart sem üzent még semmi rosszat. Őt szeretem a legjobban. Nem olyan patetikus, és nem olyan konok, mint Wagner. Beethoven meg kőből van. De vannak rosszabbak is náluk. Mozart vidám és közvetlen, olyan, mint egy kedves csirkefogó. Vele az egész napomat el tudom tölteni. Pedig a Don Giovanni eléggé erkölcsös mű. Nem olyan, mint a Così fan tutte.
– Az erkölcstelen?
– A hűtlenkedésről szól, nem? A szexuális szabadságról. Ezért is szeretem. Más a szex és más a szerelem. A hűséget nem nekem találták ki. Sokáig nem is voltam hajlandó megnősülni. Féltettem a szabadságomat. Úgy éltem, mint egy boldog agglegény, akit frusztrált volna a hűség. Nekem az egyszerűen nem ment. Aztán hetvenévesen megnősültem, és változtattam az életemen.
– Ha Mozart a kedvenc zeneszerzője, van kedvenc operaénekese is?
– Anna Netrebko, a világhírű szoprán. De nem elsősorban azért, mert kitűnően énekel, hanem mert nagyon szép. Fehérneműben is láttam már a színpadon. Úgy még inkább tetszett.
– S a férfiak közül?
– Pavarotti. Ő kezdettől fogva rokonszenves volt. Nekem mindig olyannak tűnt, mint egy nagy gyerek. A férfiakat egyébként máshogy hallgatom, mint a nőket. A női hang kedvesebb a fülemnek.
– Rendező és karmester között mikor ideális a kapcsolat?
– Én szeretek megbízni a dirigensben, hiszen zeneileg felettem áll. Az én feladatom a „csomagolás”. Nekem a darab a fontos, és az énekesek, akik a korrepetálások során már komoly munkát végeztek. Ők nem úgy jönnek az első próbára, mint a színészek. Az operaénekesek már tudják a szerepüket, a színészek közül sokan még a főpróbahéten sem. Velük nehezebb dolgozni. Az énekesek fegyelmezettebbek, a hangszálaik miatt pedig sokkal jobban figyelnek magukra.
– Hogyan érzi magát az operaházi próbákon?
– Mindenki nagyon kedves velem, a karmester, az énekesek. De látom az arcukon, hogy valami csodát várnak tőlem. Naponta többször figyelmeztetem őket: filmrendező vagyok. Még az is lehet, megbánják, hogy engem kértek fel. Budapestet szeretem. Én itt valóban otthon érzem magam. Annyira, hogy csak a próbákra hagyom el a szállodai szobámat, s ha végzek, már fekszem is vissza az ágyba. Természetesen lustálkodni. Mozart szerencsére nem ugyanabban a szobában lakik, ahol én. Békén hagy. Az énekesek arcán egyébként minden percben azt látom, hogy értenek engem. A végén még én is dalra fakadok.
– Szereti, ha az operaénekesek ugyanolyan átéléssel játszanak, mint a színészek?
– Azt nem szeretem, ha igyekezetükben túljátsszák a szerepüket. Az operaénekes legyen természetes. Énekelje el, amit a szerző komponált, a cselekmény úgysem olyan fontos, hiszen elég…
– … banális?
– Nem. Gyatra! Számomra még az is hihetetlen, amiről a Don Giovanni szól. Ha ugyanezt a történetet színészek adnák elő, a közönség halálra unná magát, vagy az első felvonás után hazamenne. Az operában a zene a fontos. Ott az az érték.
– Mi az, ami a legjobban idegesíti az énekeseknél?
– Ha látom, hogy vért izzadnak a színpadon. Ha egymással szemben állva a torkuk szakadtából énekelnek, csak hogy a hangjukkal legyőzzék a másikat. Én akkor élvezem az operát, ha látom, hogy az énekesek boldogan, jókedvűen énekelnek, ha felszabadultak és nyitottak.
– Mit ajánl a magyar közönségnek a Così fan tutte mellé?
– A könyvemet. Szeszélyes évek címmel megírtam a visszaemlékezéseim első részét. Vaskos kötet lett belőle. Az otthoni kritikusok egyetlen sort sem írtak róla. Annyira jól sikerült, hogy nem merték lehúzni, azt meg, hogy jó, irigységből sem írja le senki. Remélem, magyarul is megjelenik majd. Engem a magyarok amúgy is jobban szeretnek, mint a csehek.
Még nincs hozzászólás