A bosszú
„A bumeráng visszaüt”, nyilatkozná egy beszélgetős tévéműsorban az ókori kínai bölcs, Konfuciusz, ha napjainkban élne, és a bosszúról kérdezgetnék. A maga idejében mindezt még így fogalmazta meg: „Mielőtt bosszút állnál valakin, két sírt áss!”
Mert ha pillanatnyi elégedettséget okoz is, azt hiszem, a bosszú a legbiztosabb módja annak, hogy olyanokká váljunk, mint a másik, a gaz, a szívtelen, aki miatt most megalázottnak érezzük magunkat.
Aki – ha szerelemről van szó – megcsalt, elhagyott bennünket, cafatokra tépte a lelkünket, belénk rúgott, mint egy ló, amit olyan szép állatnak hittünk eddig.
Akinek legszívesebben a szemét szúrnánk ki, nem pedig a kocsija kerekeit, a kocsiét, amelyben annyiszor ültünk együtt, suhantunk a napfényben, a becsapó huzat a hajunkat verdeste, nevettünk, és ő néha gyengéden a combunkra helyezte a tenyerét. Ó, a dög!
Többször láttam Robert Altman Rövidre vágva című filmjét, amelyben egy megsebzett pasi bezárkózik a volt barátnője lakásába, védőszemüveget tesz fel, beindítja a láncfűrészt, és módszeresen, komótosan mindent, de mindent apró darabokra vág, az összes berendezési tárgyat, bútort, tévét, könyvet, hogy az egészből végül csak egy bálaszerű kupac maradjon.
Bevallom, mindig jól szórakoztam ezen a jeleneten. De csak mostanra értettem meg, hogy a mosolyaim mélyén talán irigykedés is bujkált. Mert ez a filmbeli pasi meg meri tenni azt, amihez nekem és a legtöbb olyan férfinak, aki nem a prímér indulatainak engedve éli az életét, soha nem lesz bátorságunk.
A saját környezetemben a szerelem terén inkább női bosszúval találkozom. Mert egy férfinak még mindig nehezére esik nyíltan felvállalni mások előtt, hogy elhagyták, hogy sebzett, nyomorult, kétségbeesett.
Mert ez túl gyengévé tesz minket ahhoz, hogy előhozzuk a fészerből a láncfűrészt.
Mindezt csak megállapítom, nem azt akarom mondani vele, hogy jó lenne, ha volna bátorságunk aprítani, nem csak befeketíteni próbálnánk volt szerelmünket a közös ismerőseink előtt.
A legjobb természetesen az volna, ha szépen leülnénk, mielőtt beindítanánk a láncfűrészt, és feltennénk magunknak a kérdést: nem az áll-e a bosszúvágyunk mögött, hogy túlzottan idealizált képet alkottunk magunkban a másikról?
Nem azért akarunk-e bosszút állni, mert kiderült, nem az, akinek hittük, és a saját csalódásunkat akarjuk rajta megtorolni, hadd fájjon neki is, ami nekünk fáj? Egyáltalán mit akarunk még ettől a valakitől, aki nem az, mint akinek gondoltuk?
Nem azt jelenti ez, hogy még ott van bennünk, pedig a magunkra találásnak már nélküle kellene megtörténnie?
Minél előbb megtalálni újra a mosolyainkat, az örömöt, igen. Nélküle. Valami másban. Csak ez lehet az igazi „bosszú”. „Sok sikert!”, mosolyodna el a műsor végén Konfuciusz, jól tudva, hogy nehezet kíván, de talán nem lehetetlent.
Még nincs hozzászólás