A bosszú
A bosszú édes volna? A megbocsátás édesebb. A legőszintébben mondom, nem emlékszem, hogy valaha is bosszút álltam volna.
A bosszúvágy rabság, beszűkült tudatállapot, az emberen eluralkodik a keserű gyűlölet, nem lát és nem hall, lesben áll, örök pusztító és önpusztító készenlétben, hogy mikor bánthat, sebezhet, ölhet, miközben már eleve sebzett, keserű és halott.
Én csak szabadon tudok élni.
Ne hidd, hogy nem tudom, milyen, ha nagyon fáj. Ha elveszted a bizalmad az egyetlenben, ha elárul, ha megkínoz, ha semmissé teszi az éveket, amiket úgy szerettél, ha ráébreszt, hogy csak áltattad magad, hogy szeretve vagy.
Bántottak már engem is. Ököllel ütött, akit szerettem, ütött és ütött, és azt üvöltötte, mondjam ki, hogy félek. Féltem-e? Rettegtem. Az éjszakát télikabátban vacogva töltöttem az ágy szélén ülve, és vártam, hogy reggel legyen.
És reszkettem, hogy visszajön, és megint üt. És reszkettem, hogy újra látnom kell azt az arcát, amelyiket addig sose láttam, azt a kegyetlent, idegent, rettenetest, mert én szerettem, szerettem az arcát, a kezét, az öklét, amellyel ütött. Az az idegen arca jobban fájt, mint az ütései.
A végtelen éjszaka után valahogy mégis reggel lett. Nem jött be a szobába többé, hallottam, ahogy kattan a zár, becsapódik mögötte az ajtó, dolgozni ment. Összeszedtem a dolgaimat, és elhagytam. Hetekig hívogatott, hogy bocsássak meg, kezdjük elölről, menjek vissza.
Megkérdeztem, miért tette. Azért, mondta, mert félt, hogy már nem uralhat, hogy egy nap elszököm, elveszít, ahogy a víz kifolyik az ujjai közül.
Én csak szabadon tudok élni.
Nem láttam többé. Úgy tizenöt évvel később jött a hír, hogy meghalt. Öngyilkos lett, mert nem volt ereje (bátorsága?) megküzdeni a rákkal. Éreztem-e valami elégtételt, kéjes örömöt? Istenem, dehogy. Megsirattam.
És ma is szeretettel gondolok rá. Hiszen tanított engem, tanított valamit a szerelemről, önmagamról, a birtoklás nyomorúságáról, az őrületről, a rettegésről. Ráébresztett, milyen szabad vagyok, szabad és bátor. Mert hisz ő rettegett jobban, miközben ütött.
Bántottam már én is, persze. Elhagytam, aki hitt bennem, megszegtem a templomi eskümet, hátra sem néztem.
Egyszer meditációban felvillant a két arc egymás mellett, az elhagyott szerelmemé, és azé, aki öklét felemelve követelte, hogy féljek. A fájdalom, amit okoztam, és amit elszenvedtem, egybemosódott, egyetlen hatalmas kínná vált, ugyanazzá.
Nincs több fájdalom, csak egy. Azt hömpölygetjük, azon osztozkodunk mind, akár bosszúról bosszúra, ha akarjuk, ha nem. A büntetés nem marad el.
„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Bocsáss meg nekem, Szívem.
Még nincs hozzászólás