A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

'A belső tempóm lassabb...'

Olyan, mint egy jókedv-injekció, intravénásan. Azonnal hat. Felszabadultabb, örömképesebb az ember a társaságában akkor is, ha kettesben vagyunk, akkor is, ha közönséggé sokasodunk. Ő maga is örömképesebb mostanában. Palya Bea legutóbbi, nőiségtől sistergő lemezével annyit ad magából, mint még soha, pedig korábban se mérte szűkmarkúan az őszinteséget.

Fotó: Pitrolffy Zoltán

Dúdol, amikor megérkezik, sőt, időnként nekem is dalban válaszol. Minek szaporítani a szót, amikor néhány taktusban és két verssorban ott a lényeg? Élvezem, hogy kapok fél percet a hangból, amivel hangosítás nélkül képes áténekelni a MÜPA nagytermét, amiért minden évben sokaság zarándokol Kapolcsra, és amitől talpra pattant a New York-i Carnegie Hall sok világsztárt „elfogyasztó” közönsége. Itt is, ott is állva tapsolnak Palya Beának.   

RIDIKÜL MAGAZIN Gondoltál már arra, hogy akkor is ki lehetne írni egy nagy színpadi vetítőre a legutóbbi lemezed címét, ha épp nem ennek az anyagát énekled? A Nő!

PALYA BEA Olyan jó, hogy ezt mondod! Persze, eszembe jut, hiszen csak magamból tudok dolgozni, illetve a világ jelenségeit is csak magamon tudom átszűrni, és úgy lesz belőlük dal, én pedig női testben és lélekben létezem. 

RM Szerintem nem megnyered a közönséget, hanem egyszerűen elcsábítod! Lehengerlő természetességgel. Odaadod magad nekik, és kész. Valóban nincs ebben semmi előre kitalált dramaturgia? 

PB Legalábbis nagyon kevés. Kitalálni magukat az íveket szoktam, a dalsorrendet, a dalok egymáshoz való viszonyát, azt, hogy honnan hová szeretném magammal vinni a hallgatóimat. De a többi az impró, és szerencsére gazdag eszköztáram van már, ahonnan elő tudok venni bármit, sőt, új dolgokat találok ki, hogy minél inkább megszülessen ez a „valamilyen másik világba együtt elmegyünk" dolog, ez a normális időből kiemelő rítusszerűség, amivé a koncert válhat.

RM Most, amikor találkoztunk, a szia után rögtön elújságoltad, hogy mennyi minden változott az  életedben. De hisz csak fél év telt el azóta, hogy legutóbb beszélgettünk!

PB Közben megjelent a Nő, amiről a Szabadon című számot folyamatosan játssza a Petőfi Rádió, lett egy zenekarom, nagyon mély kapcsolat fűz minden egyes tagjához. Előfordul hogy az előző esti koncert után fáradtan kezdünk el próbálni, de az első szám után már azt mondom: vasárnap reggel van, kilenc óra és próba, köszönöm! Kérem!  Csiszoljuk a számokat, és megszületett jó pár dal a következő, a Tovább nő munkacímű lemezhez…

RM Nem mondtál már el mindent rólunk?

PB Ugyan! Még rengeteg a mondanivalóm, rengeteg. A kuka, az üveg, a kilátás a Dunára – minden téma lehet, minden, ami téged megmozgat. Van például az új dalok között egy Szaladós című szám, amit nagyon szeretünk játszani: „Most úgy elfutnék, mindent itt hagynék, csak csend, csak csend legyen. Mint egy űzött vad, kit rég hajszolnak, lábam nem fárad el…” Ezt a hangulatot, hogy csak menjek el onnan, ahol most éppen vagyok, mozduljon az izom, ne az legyen, ami most van – szakításnál, elhagyásnál, bánatnál – annyi ember ismeri... És ha bennem valamilyen érzés, gondolat felmerül, az valószínűleg már másban is felmerült. A legtöbb komment, amit a lemezre kaptam, arról szólt, hogy „pont ezt éreztem én is, csak nem tudtam így megfogalmazni”. Valamibe nagyon beletalálhattam.

RM Mi kellett ahhoz, hogy ennyire közel engedj magadhoz minket, vagyis sok-sok idegent?

PB Az anyaság, a szülés, a gyermekágy, átmenni életem eddigi legfontosabb rítusán. Azt éreztem, ha szülni tudok, akkor egy rám bízott feladatot biztosan jól megcsináltam, jó vagyok. Ez segített abban, hogy kevesebb gátlás nélkül hagyjam feltörni azt, ami igazán bennem van. Szabadon felbukkan valahonnan egy gondolat, de általában elnyomjuk, nem mondjuk ki. Most ezekből a másodgondolatokból nagyon sokat kiraktam a papírra, vagy dalba gyúrtam.

RM De a másodgondolatokat sokszor nem is tudatosítjuk! Te hogy hívtad elő ezeket?

PB Gyakorlom az automatikus írást, aminek a legegyszerűbb formája, hogy reggelente három oldalt le kell írni, szűretlenül: mindent, amit egyébként cenzúrázol, egyszerűen kifolyatsz. Akár a káromkodásokat is, azt is, hogy csúnya vagyok, nem szép a körmöm, miért vagyok a világon, megfojtom a… Nagyon érdekes képek, álmok, asszociációk kerülnek elő, másfajta összekötések, mint „jól nevelten”. Ezekből építkeztem. Érdemes volt mélyre ásni, és ennyit adni magamból. Sokat kapok vissza. Egy pecsétet arról, hogy jó irányba megyek, van valami, amit tudok. Ma, a 21. században, amikor az ember egyre inkább magára marad, kell valami, ami hozzáköti a többi emberhez.

RM Egy dal?

PB Nem: az őszinteség. Hihetetlenül jó megtapasztalni azt, hogy az őszinteségem miatt kapcsolódnak hozzám mások. Két lemezbemutató koncerten, a teli A38-as hajó közönsége velem énekli a dalokat! 700 ember teli torokból az összes számot!

RM Nem kis dolog, hisz a te szövegeid nem a „szerelmem, ne hagyj el, na ne már” típusú, egymondatos tornamutatványok.

PB  Koncentrált figyelemmel írom a dalszövegeimet, és a közönségemtől is ezt kapom, olyan jó érzés!  Éneklik teli torokból, hogy „szabadon szárnyalnék, szabadon táncolnék, de sziszegő múltam kúszik most felém". Dalt írni, mások életén változtatni – mint ahogyan az enyémen is változtatott a kanadai énekes-gitáros, Joni Mitchell –, mindig ezt szerettem volna csinálni. A zenébe belezengeni a lelkemet, és hagyni, hogy tovább zengjen másokban.

RM Akkor lelkizzünk még egy kicsit! Hogy állsz a „túl gyors vagyok, hova rohanok, túl sok vagyok” önmardosó gondolatokkal?

PB Másoknak gyorsnak tűnök, néha a magam számára is túl gyors vagyok, olyan, mintha hajtana előre valami, egy örök hívás, aminek engedelmeskednem kell. Van ebben egy adag megfelelés, bizonyítási kényszer, meg még ki tudja, mi minden, de az biztos, hogy a hosszú évek alkotó folyamatában én ezt örömmé csiszoltam. Bár az alapelememet adó fájdalmat és szorongást nem tudom soha teljesen elfelejteni, de megtanultam vele bánni, vagy zenévé formálni, és így levezetni. Az idő legnagyobb részében már békében vagyok magammal. És a vágy arra, hogy lelassuljak, mostanában valahogy mélyről jön. A belső tempóm lassabb.

RM Mi hozta ezt a változást?

PB Lilivel az élet. Ő nagyon sokat terelt engem középre, jó vele lenni. Annyira jó, hogy ki sem tudom fejezni ezt a mély szeretést.

RM A kislányod elérte azt, amire imádott nagypapád csak figyelmeztetni tudott?

PB „Laaassan, fiam, laaassan!” Beleborzongok, hogy most erre tart a beszélgetés, olyan jó! Anyukám édesapja mindig ezt mondta nekem, amikor együtt énekeltünk. És ő valóban lassan vette a nótákat, nagyon szépen tudott énekelni. Félig cigány ember volt, habitusát tekintve mindenképpen, nagybőgősként zenélt, egyébként pedig a mezőn dolgozott. Bejöttek a határból, megitták a pálinkát, és kezdődött a nótázás. Öt-nyolc éves koromból van meg az emlék, hogy megérkezünk hozzájuk, a mamás textilek, hímzett falvédők elnyelik a hangot, kakukkos óra tagolja az időt, a nagymama húslevesének illata mindenütt, és én nézek fel a sötét bőrű, ébenfekete hajú, villogó szemű nagyapára, aki amikor engem hallgat, nemcsak lassúságra int, azt is mondja: „Szép az ének, fiam”.

RM Most is szép. A Szaladok, amit az imént énekeltél, bekuckózta magát a fülembe. Balkáni zene az alapja?

PB Talán a ritmusa emlékeztet rá, de nem tudom megmondani, honnan jött elő bennem. A Karib-tengeren történt, egy hajón, amikor csak néztem a vizet, meg a tájat… Sok jó dallam, amit igazán szeretek, mozgásban született. A Szabadon például akkor, amikor nyaralás után Splitből autóztunk hazafelé. Lili, szegény, nem tudott elaludni, mert a szemébe sütött a nap, s hogy megnyugtassam, meg elüssem az időt, elkezdtem énekelgetni. Hegyek, tenger, minden kék és zöld, a Szabadon dallama elkezdett formálódni. Sok verziót csináltam, és rögzítettem a telefonomra, addig kanyarítottam, míg jó nem lett.

RM Másképp szól a hang, ha ráz az autó, vagy hasba vágják a hajót a hullámok?

PB Dehogy! De attól a lélekállapottól, hogy mozdul körülöttem a táj, valahogy a dallamok mozgékonysága fokozottabb, a hangulat, amiből megszületik a dallam, áramlósabb.

RM És olyan nincs, hogy otthon ülsz, békében, és komponálsz, ahogy a „rendes” zeneszerzőkhöz illik?

PB De van, az egyik legutóbbi lemez, az Altatok például otthon született.

RM Úgy könnyű, ha egy csecsemő házi őrizetben tart!

PB Igen, Lili akkor megtette a magáét ezért a lemezért, rávett, hogy egy helyben üljek a szőnyegen. A folytatás is készül, az újabb Altatok-gyerekdalok, amelyek Lilivel egyszerűen csak megszületnek. Egyébként az elmúlt fél év egyik legfontosabb változása, hogy a kislányunk már beszél!

RM Hú, de lelkesen mondod! Pedig a Ridikül egyik adásában még erősen sajnáltad, hogy ez bekövetkezik, mert annyira élveztétek a szavak nélküli kommunikációt, a hangok, az érintések nyelvét!

PB Így volt, és az a kor soha nem fog visszajönni, de vannak más örömök. Minden kis hangsúlyán elolvadok, meg azon, ahogy tanulja a nyelvet. Másfél éves, és olyan kreatív, ahogy összeköt dolgokat! Tegnap a kezébe adtam egy fekete gombszemű macit. Lili nézte egy ideig a szemet, majd azt mondta: Lilike van rajta.

RM Meglátta a tükörképét?

PB Igen! Nekem ez nem jutott volna eszembe. Mindenki azt mondja róla, hogy okos, jól beszél, jól asszociál… Biztosan az is számít, hogy az anyja dalokban, mondókákban, szavakban él, és ebben vagyunk otthon is. Mondókázunk, gyurmázzuk, gyömöszkéljük egymást, kitalálunk ritmikus beszédeket. Olyan aranyos, mert addig, amíg meg nem tanulja, azt mondogatja: még, még! És néha másnap mondja vissza, hogy brrrürürü kac kac kac kac, ke dumbe, dumbe… És tudod, látni a kislányomat, amint énekel az otthoni kis mikrofonjába, amit néha belemárt egy pohár vízbe! Nagyon helyes. Hihetetlen csaj!

RM Hogy bírja, hogy hurcibáljátok keresztül-kasul Magyarországon, meg a világban?

PB Jól. Azt nem bírja, ha nem!

RM Beleprogramozzátok az örökmozgó üzemmódot?

PB De hát hozzánk született, kiválasztotta ezt a két embert, és pontosan látta, hogy mi jövünk-megyünk… Nyilván lágyultam, lassultam, jobban a közepemben vagyok miatta, de az alapvágyaim meg az örömeim a régiek. Az apjával, Matyival az is összeköt minket, hogy mindketten szeretünk nevetni, és szeretünk menni. Van elég belső nyomás! Annak a menés mindig jót tesz. Annyi szép élményünk van: hordozom Lilit, a hátamon alszik, vagy esik az eső, mint legutóbb Portugáliában, és ő nézi a cseppeket, vagy bámuljuk azt az óriási vizet, az óceánt, ahogy nekipaccsan a szikláknak Európa szélén. A családunk közös ünnepei az utazások. Felfedezni ismeretlen tájakat! Ilyenkor még lélegzetet is egy ütemre veszünk.

Címkék: dal, zene, anyaság, örökmozgó, nőiség, a nő, álom-álom kitalálom, altatok, anya, lánya, lilivel az élet, zabolátlan csikó

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!